Essen szét a house!

Több mint hét évvel az első után elkészült a house királyainak második albuma, a George Is On. Az Ali "Dubfire" Shirazinia és Sharam Tayebi alkotta duó azonban otthagyni látszik a house-t, új anyaguk inkább nevezhető igényes poplemeznek.

Az album nyitószáma, a Floating tulajdonképpen egy viszonylag hosszú intro, erőteljes Planet Funk-utánérzéssel. Ha nem tudjuk, hogy mi szól, akkor ez utóbbi csapatra tippeltünk volna. Ez a hangzás még néhány számban visszaköszön, de szerencsére nem válik tendenciává, az albumon található jó néhány egyedi hangvételű darab is. De az tény, hogy bizony nem sokra illik az eddigi anyagokból megismert Deep Dish-hangzás.

A második szám, a Sacramento egy kicsit rock, kicsit alter, kicsit dance kombináció, a korábbi Dish-albumról már ismert Richard Morel vokáljával. Nem lesz a kedvencünk, de legalább egyedi, Morel hangja pedig sokat emel a produkción. Aztán jön az elmúlt év talán legnagyobb slágere, a Flashdance. (Azért bónuszként egy Money for Nothing-gal összekevert klubverzió is elfért volna az albumon, mert ugye ez létezik, és nagyon üt...)

A negyedik track (Swallow Me) könnyen felejthető, aztán következik egy újabb, igazi dal, az Awake Enough a Flashdance-t és a Say Hello-t éneklő Anousheh Khalili közreműködésével. Ebből ugyan nem lesz klubsláger, ahhoz túl nyugodt, de az albumon tökéletesen megállja a helyét.

A hatos trackhez megint előkerült Richard Morel, de ezúttal Ali és Sharam kicsit dance-esebbre, feszesebbre vették az alapot, de ez még mindig nagyon "over", olyasféle zene, amit a kereskedelmi rádiók döngetnek előszeretettel. A Say Hello-t szintén nem kell különösebben bemutatni, fülbemászó, de igényes dallamai már bejárták a rádiókat, tévéket és klubokat, ami részben ezúttal is Anousheh Khalili egyéni hangjának köszönhető.

Aztán máris jön az ellenpont, a nyolcas track egy Fleetwod Mac-klasszikus, a Dreams feldolgozása, melyhez a fiúk segítségül hívták Stevie Nickset is, a Fleetwood Mac egyik énekesnőjét. Ezt egy jó érzésű house-rajongó már csak erős fájdalmak közepette képes végighallgatni.

Ehhez képest az album további része már felüdülés, a Dub Shepherd egy egész kemény kis nóta, a Sergio's Theme pedig talán az album legjobb dala - nem klubos, nem slágeres, inkább nyugis, de nagyon jó hallgatni. Azért a Planet Funk valahogy itt is eszünkbe jutott...

Ezt a hangulatot folytatja a tizenegyes szám is, nyugodt, hallgatható - de sajnos ennek sincsen már semmi köze a house-hoz. Legalább annyi érdekessége van, hogy az éneklést ezúttal az egyik tag, Dubfire vállalta magára. A tizenkettes Sexy végre egy klubokban is játszható darab, főleg ha készül belőle egy kicsit hosszabb verzió - a kiállás az albumon a szám rövidsége és a mixek hiánya miatt kissé elvész, de partykon egyértelműen hatásos lesz.

A következő Bagels ismét felejthető, az utolsó No Stopping for Nicotine viszont a legjobb azok közül, melyekben Richard Morel énekel. Ez sem egy klubsláger, sőt inkább rock, mint dance vagy house - de hát eddigre beletörődhettünk, hogy ez a Deep Dish-album nem a house-ról szól.

Romeo

Yoshitoshi / CLS Records, 2005