Éji séták a túlvilágra - partylátvány-történelem

Eddig is igyekeztünk bemutatni a partykon alkalmazott látványelemeket, most pedig elindítunk egy sorozatot, melyben Paksi Endre Lehel - maga is gyakorló vizuálfelelős - művészettörténészi szemszögből veszi lajstromba az efféléket, látszólagos fejlődési tendenciáik sorba gereblyézésével és a kultúrtörténetben kimutatható eredetük föltárásával. Íme az első rész, a fénypászmáktól a térrácsokig.

A fölsőbb tudati szinteket (elnézést kérünk a rózsakeresztesektől a pongyola fogalmazás miatt) is a látható spektrum csúcsaként azonosított lilával hozza összefüggésbe a kelet embermagyarázata, ami nyugaton misztikaként lett népszerű. Megjegyzendő, a magát Generation X-ként elismerő, nyolcvanas évek szülöttei kezdik "indigógyerekek"-nek nevezni magukat, az előző magyarázattal kapcsolatos, fejlettebnek kikiáltott pszichés, egzakt tudományok szerint egyenesen paranormális képességeikre alapozva. Az ilyen tudatú fiatalok erős szegmensét teszik ki a party közönségének.

Az UV - noha szűk körben - egészen új utat nyitott a kilencvenes években a posztmoderntől is megundorodott újfestészet utáni festészetben, hatalmasig terjedő méretű hordozható díszleteket, egész secco-együtteseket (Fuchs Tamás németországi klubdekorációi) híva életre. Talán már az A. E. Bizottság koncertdíszletei közt is akad ilyen, rikító színű tábla, de a zenekarhoz közeli Bernáth(y) Sándor Matuska SilverSound nevű formációjában biztosan több ilyen transzparens született. Bonyolult goemetriai ábrák és szimbólumok okkult illusztrációi voltak ezek, minden fellépésen kitéve. Az ábrák jelentése titkos és veszélyes, de itt még tudta alkotójuk, miről szólnak.

A legkitartóbban az amúgy is spiritualista hajlamú, indiai vallásokkal komálkodó goa irányzat alkalmazza az UV-installációkat. Ikon- vagy csak szentábrázolás jellegű, illetve pusztán "egzotikus" tematikájú (Egyiptom) és absztrakt képek népesíthetik be a falat. Ennek név szerint Hyko a legavatottabb művelője Budapesten. Az egész termést tekintve valószínűleg lesz hitele és némi gyógyábra-jellege egyes képeknek, mivel erős a hagyományokhoz való kötődés.

Ami viszont a plátóni ideális világot hozza a gyanútlan partybelépőt vásárló elébe, az a goások keretekre feszített, UV-reagens szálakból fonott, sorozatban gyártott és kihelyezett díszletelemei. Körök, háromszögek és négyzetek, majd térbeli alakzatok hordozzák azon mérnöki pontossággal fölfeszített hálómintákat, melyek a térrács optikai rövidüléseit imitálva minduntalan kilépnek a térbe, sorokban egymás mögé rendezve pedig a befolyásolatlan szemű nézőnek is olyan utaztató, áramlásba szippantó élményt adnak, melyre a legutóbbiak közül a totalitárius építészet közös tengelyre fűzött teremsorai emlékeztethetnek, s valójában a barokk enfilade-jában gyökereznek. A sor persze továbbvihető Rómáig, így eljuthatnánk az egyiptomi szentélyegyüttesek felvonulásszerű, a szakralitástól a legvégsőkig áthatott téralkotásába, azonban ott az antropomorf jelleg (lábazattal, fejezettel ellátott oszlopok sora), vagy a tagozatépítészet dominál, nem a tiszta geometria.

Az ügy súlya annyiban izgalmas számunkra, hogy a galériákban, elvétve köztéri propagandában föl-fölbukkanó fényművészet társadalmi - noha tagadhatatlanul szubkulturális - bázist kezd magának összekovácsolni a táncos mulatás apropóján, veszélye pedig a jelentés (forma, szín és mozgás) analfabetizmusa. A természetes fény - nappalok és éjszakák váltakozása, a Hold fázisai - végső soron az ember időmérését, a csillagászatot eredményezte, ami pedig ezen fölül fénytermészetű volt, azt a természeten belül megnyilvánuló természetfölöttivel "magyarázta" a mitikus gondolkodás. Így a villám mindig is egy-egy (fő)isten eszközeként (istennyila vagy ménkű) szerepel egészen a modern fizika térhódításáig.

Ami ezeken túl vált láthatóvá, az már a látomások, kinyilatkoztatások velejárója, és Istennak vagy egy angyalának fölvonulási előjele. Elég "Urunk színeváltozására" gondolnunk, amikor a tanítványok halálra rémülnek a vakító fényességben, de a középkor misztikusai is folyton fényből kilépő alakokkal találkozásukkor esnek révületbe. Napjainkban ilyen apparátussal a földönkívüliek veszik föl velünk a kapcsolatot, legalábbis a populáris kultúrában tömérdek "szakirodalmi" leírás, valamint a sci-fi-filmtermés visszatérő motívuma az erős, megmagyarázhatatlan fény. Ennek széleskörű elterjedtségét mi sem bizonyítja jobban, mint mikor egyes házibulijaimon kitettem a vetítőt a függőfolyosóra és azokat a diákat vetítettem a lakóközösségnek (eredetileg az érkező vendégeimnek), amelyekkel akkoriban partyzni jártam, s a szomszédok már-már féltek bekopogni, egymás közt suttogták, hogy az idegenek már itt vannak a házban...

Paksi Endre Lehel