Éji séták a túlvilágra - partylátvány-történelem

Eddig is igyekeztünk bemutatni a partykon alkalmazott látványelemeket, most pedig elindítunk egy sorozatot, melyben Paksi Endre Lehel - maga is gyakorló vizuálfelelős - művészettörténészi szemszögből veszi lajstromba az efféléket, látszólagos fejlődési tendenciáik sorba gereblyézésével és a kultúrtörténetben kimutatható eredetük föltárásával. Íme az első rész, a fénypászmáktól a térrácsokig.

Ezek azonban csakis a fény természetét megerőszakolni nem kívánó spektrálszínek, az RGB vagy CMYK kínálatából keverve. A térben cikázás közben az enteriőr határoló felületeit közvetetten megadó pályákat írnak le, nagyon népszerű, ahogyan a táncosokon megáll és forogni kezd egy-egy ilyen csillag vagy spirál. Az efféle vetített jelek eléggé újszerű esztétikai minőséget képviselnek, amennyiben nem tekintjük előképüknek a falon megjelenő, világító írások (Belsadzár lakomája) vagy ómenek hagyományát, és a jelenséget az elektromosság korának mesterséges fényeitől kezdve eredeztetjük.

Maga a monumentális fénypászma a II. világháború légvédelmi reflektorai esetében vált meghatározó élménnyé, szimbolikájában (a lentről az ég felé törő fény) hasonló visszásság figyelhető meg, mint ami a nácik direkt a visszájára, a romboló irányba fordított napkerekében ugyanekkor széleskörű ismertségre tett szert. A berlini olimpia kifejezetten monumentális környezetalakítói céllal csatarendbe állított reflektorai a túlpartról a WTC emlékfényében köszönnek vissza, minden alkalommal egy kétségbevonhatatlanul nagy (és hangsúlyosan földi) hatalom propagandájaként.

George Kepes kissé kedvesebb megközelítésben, a hatvanas években foglalkozott programozott mozgó fénynyalábokból komponált éjszakai fényszobrokkal (a bostoni kikötő díszfényei). Ezekhez képest a színház fejgépei mindig csak arról szólnak, amire vetül fényük, önmagukban vett értékük ritkán van. Köze van a dizsilámpának a Laszlo Moholy-Nagy Bauhaus-tanár által folytatott vagy tervezett kísérletezésnek - amit ez az ember a harmincas-negyvenes években művelt és kigondolt, szédítően sok területen vált egész iparággá, elméleteinek hatása valójában máig feltáratlan. Mindenesetre a luminokinetikus szobrászat szerénynek nem mondható termése az alapmű Tér-fény modulátort (1922-30) követően önálló, egész tereket betöltő installációvá nőtte ki magát, példaként csak Nikolaus Schöffert említenénk. (A szóba hozott három művész mind magyar származású, csakhogy nemzetközi hír-nevük ezeken a változatokon ismert.)

Ezután a stroboszkóp az, ami specifikusan party- vagy diszkótartozék, bár jellemzőbb az acidpartyra, ott volt a kilencvenes években, a korai, házibb jellegű eseményeken többször kizárólagos tér-és időtagoló látványelem, a füstgép vaníliásra vagy epresre díszített borzalmával együtt. (A gáznemű anyagra vetítés ismét jelentkezik már Moholy-Nagynál, a mozi továbbgondolásaként.) Ez egy nagyon kemény hatású, a természetes vagy izzólámpafényhez képest kifejezetten szürkének ható fény, mely villanásaival hosszabb ideig ad sötétet, mint fényt, ezért a kitáguló pupillákon beeresztve gyakorlatilag szétégeti a retinát, kis fényerő mellett is.

Emiatt erős utóképeffektus is létrejöhet, vagy lazábban fogalmazva szellemeket látunk. Az időt a filmezés elvével rokon módon "kimerevített" kockákra (kvázi csendéletekre, egy képen belüli mozdulatlanságra) változtatja, talán ebben a repetitív zenével ad egyfajta összhangot, s nem vonjuk kétségbe, hogy a készülékek kezelője, tervezője nemegyszer azon mesterkedett, hogy a dalok ütemével szinkronba hozza a villogást...

Tudomásunk szerint a sztroboszkópot a kronofotográfia céljaira fejlesztették ki, a XIX. század utolsó évtizedeiben. A müróni diszkobolosz egy mozdulatba sűrített frizbikihajítása indokolta a lovak, egyéb, a képi hagyományban bevett mozgástoposzok pozitivista fölülvizsgálatát: valóban van-e olyan pillanat, amikor így áll a test? Persze, soha, a nyitott blendével labdapattogást strob fényénél fotózó tudós ennél csak képtelenebb képekhez jutott - ugyanezen mulathatunk a tánctéren...

Kötelező elemként kezelhetjük még az ultraviola sugarakat kibocsátó különlegességeket, amelyek alatt a klórtartalmú anyagok delejes fényt kezdenek árasztani, kezdve a fehérített pólótól a feketéig, amit összemostunk a nadrágban felejtett papírzsebkendő szintén fehérített, egyenletesen lerakódó foszlányaival. Ez a violaszín azonban nem alaptalanul kapcsolódik össze az éjszaka titokzatosságával, voltaképpen a ma a mocsárgáz spontán gyulladásaként magyarázott lidércfény is ennek az ismeretlen, baljós társaságnak emberemlékezet előttről ismert védjegye.