Az elektromos fény

Az emberiség nem egészen fél évszázada egy új fényforrás felfedezésével olyan eszköz birtokába jutott, amely szinte végtelen lehetőségeket rejt magában. A lézer nélkül, hogy mást ne mondjunk, a partyk látványvilága is szegényebb volna. Utánajártunk hát, pontosan miként működik.

A fény fizikai természetét, a tudományok viszonylagos fejletlensége okán még a nagy Newton sem ismerhette tökéletesen, ellebna a huszadik században egy újabb zseni, Albert Einstein felfedezte az úgynevezett gerjesztett fénykibocsátást, ami lehetővé tette a legtisztább formájú párhuzamos fénysugarak létrehozását.

A gyakorlatban az amerikai Maimannek sikerült először létrehoznia a mesterséges párhuzamos fényt, 1960-ban. Az új fényforrást lézernek nevezték, ami a jelenség leírását tömörítő betűszó. Az angol laser szó a Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation (~fénykibocsátás indukált emisszióval) kifejezés rövidítése.

Maiman prototípusa egyszerűsítve így festett: a lézer forrása egy rubinkristályrúd, amelynek két végére egy féligáteresztő és egy át nem eresztő tükörréteget hordtak fel. A kristályt nagyfeszültségű áramforrás táplálta villanófénnyel sugározzák, aminek hatására a kristályrúdban egyre erősödő fény jön létre, és a rúd két vége között cikázik ide-oda. A rúdnak csak a két vége tükrös, ezért kizárólag a rúd tengelyével párhuzamos sugarak maradnak benn a rendszerben. Amint a kristályban gerjesztett fény energiája meghaladja azt a mértéket, amely már ki tud lépni a féligáteresztő tükrön, a lézer világítani kezd.

A lézer felhasználási lehetőségei közelítik a végtelent: amellett, hogy a CD is lézerrel készül, információtovábbításra, sebészeti beavatkozásokra használják, felfigyelt rá a hadiipar és az energiaipar - és nem sokkal létrejötte után a művészet is. Az elektromos fény ugyanis, a környezettől való éles elkülönülése, valamint formálhatósága révén nagyszerű képzőművészet eszköz. Sötétben - vetítőközegül például némi füstöt használva - lézerrel a szem által kiválóan érzékelhető vonalak, alakok rajzolhatók a térbe.

Természetéből adódóan alkalmasnak bizonyult virtuális térbeli díszletek létrehozására, aminek a színházművészet látta hasznát. Lehetséges azonban térben, időben változó képletek megvalósítása is, vagyis mozgó animációk létrehozása (24 képkocka/másodperc). Eme tulajdonsága az elektromos fényt már első művészi célú alkalmazásában a zenei változékonyság hű vizuális kísérőjévé tette. A prágai dr. Jozef Svoboda az 1970-es müncheni operafesztiválon a Varázsfuvola díszleteit a lézer forradalmi anyagából formálta meg, hatalmas sikert aratva. Ezen a ponton a színpadi világítástechnika túllépett addigi korlátain, s új, önálló érvényű képzőművészeti ág született.

A sokunk által ismert lézerszínházban zenei blokkokra komponálnak műsorokat, ám itt a helyzet, a környezet nem engedi meg a zene és lézer együttesében rejlő felszabadító lehetőségek maximális élvezetét. Mivel moccanatlan, némaságra kényszerített pozícióban, állunkat mereven a plafonra szegezve kell végigzsibbadnunk a produkciót, esélyünk sincs a teljes élményre.

Miután a ritmus a zenéből kiindulva a látványt már elcsábította, szemünk és fülünk egyazon lüktetés ütemére fogadhatja be az adott érzékszervnek adekvát formákat. Efféle komplex élvezetekre biztosítanak alkalmat az elektronikus zenei partyk, melyeken nem ritka a zene hatásának fokozása egyéb érzékszerveinknek szóló alkotásokkal. A lézershow azonban - jó esetben - nem egyszerű illusztráció, hanem átütő erejű, autonóm alkotás. A lézer tagolja a teret és a zene matematikai pontosságú elővezetésére váltakozik a szemünk előtt. A hatás lényegét nehéz megragadni: talán szabálykeresésünk, megismerési vágyunk elégül ki a térbeliség érzetét keltő mintáknak a negyedik, az idő dimenziójában való állandó mozgását figyelve, esetleg a zenei és mozgásélményt tetéző puszta szemlélet tölt el örömmel.