A valóság visszavadítása

Vágólapra másolva!
Debrecenben született, de középiskolai tanulmányait már Budapesten, a "Kisképzőben" fejezte be. Hobbija a hegymászás, nemrég tért vissza a Himalájából, de ott is keze ügyében volt fényképezőgépe, mely több nála mint munkaeszköz. A látvány öröme hajtja újabb és újabb képek keresésére; azt mondja, lenyűgözi a fotókészítés. Két albuma jelent meg eddig, s bár képeit nem kronológiai vagy tematikus fogalmak alapján, hanem vizuális szempontok szerint állítja sorba, reménybeli harmadik könyvének határozottan a partyk különleges világa áll középpontjában. Szilágyi Lenke fotóművésszel beszélgettünk.
Vágólapra másolva!

Miben látod Te a művészeted lényegét: pontosabban, létezik-e valamilyen "Szilágyi Lenké-s" alapfilozófia?
- Van erre egy szakkifejezés, amit mostanában előszeretettel használnak: autonóm riport. Tulajdonképpen ez valamiféle dokumentarista definíció, amivel én azért nem értek teljesen egyet. Rendben van, ez olyasmit jelent, hogy művészileg nem túlzottan elrugaszkodott, nem valami erősen absztrakt; de véleményem szerint annyira nem is riportízű, messze áll a megrendelésre készített fotók tárgyilagosságától. Az ember ilyenkor saját jószántából fotózik, és ennek megfelelően kevés a közös pont a megbízások, hivatalos munkák stílusával; szinte a masinát is másképp tartja. A standfotózás viszonylag körülhatárolható elvárásaival szemben a művészi fényképezés jóval tágabb kereteket biztosít.

A konkrét munkamódszer hogyan illeszkedik ehhez?
- A hagyományos géppel legnagyobb részben fekete-fehér fotókat készítek, színesben csak hébe-hóba fényképezek. A színes filmet nem igazán kedvelem: a negatívok színvilága, az anyag, szóval, sok bajom van vele. Nem is a színekkel van a probléma, inkább arról van szó, hogy a túlzott valósághűség zavar. Az efféle képek gyakran keltik az esetlegesség, a véletlenszerűség érzését, ami zavaró. Engem nem az mozgat, hogy tökéletes hűséggel adjam vissza az "eredetit", hogy minél hasonlóbb legyen. Annál jobb, számomra sokkal érdekesebb, ha a fotó, például a színvilág "elvadul" a valóságtól. Törekszem a tiszta kompozíciókra, hogy csak az legyen a kép, a képen, amit én szeretnék, semmi felesleges. Stílusom ebből a szempontból talán festőinek mondható. De az absztrakcióval óvatosan bánok, túl nagy átalakításokat nem végzek a valóságon. Volt egy trend a fotóművészetben, amikor úgy tűnt, éppen az ember szorult ki belőle: a figurális ábrázolásmód közelebb áll hozzám.

És amikor digitális képpel dolgozol?
- Amikor pár éve kezembe került a digitális fényképezőgép, úgy tapasztaltam, hogy ami korábban egy hagyományos színes filmmel megoldhatatlan volt, az most megy. A partyk világára gondolok, konkrétan az igényesebb bulik sajátos, változatos és gyorsan változó látvány- és fényviszonyaira. Rájöttem, hogy a digitális gép ebben a közegben, erre a célra kiváló eszköz, olyannyira, hogy még mindig ebben a témában fotózok. És van itt egy érdekes párhuzam: a digitális gép és az elektronikus zene között. Az itt megjelenő fény abszurditása különös módon a valószerűség szolgai mimézisénél valami nagyobb hitellel bír számomra: az önálló, fotó által érzékivé váló igazságot keresem.

Fotó: Fábián Évi