Az ima erejéről

Hogy Isten van-e vagy nincs, tudományosan nem vizsgálható, mert sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. Vizsgálhatóbbnak tűnik az a kérdés, vajon az ima valóban hatásos-e. Már a XIX. században felvetette egy természettudós, hogy az ima gyógyhatását vizsgálni lehetne úgy, hogy egy egyházi és egy világi kórház többéves halálozási adatait összevetik. A vizsgálatot akkor nem végezték el, helyette jól lebunkózták a szerzőt. Nemrég hasonló ötlettel állt elő egy Indiában sokat utazgató biológus. Tapasztalta ugyanis, hogy Indiában minden család azért imádkozik, hogy fia szülessen. Előkapta hát az indiai és angol születési statisztikákat, mert úgy vélte: ha az ima hatásos, akkor Indiában az angol statisztikákhoz képest több fiú kell hogy szülessen. Ám mindkét országban a jól ismert arány jött ki: 106 fiú jutott 100 lányra.

Az első ismert vizsgálatot C. R. B. Joyce és R. M. C. Welldon végezték 1965-ben. Különféle betegeket osztották két csoportra, majd az egyik csoportért imádkoztak. A betegek természetesen nem tudták, kiért folyik ima és kiért nem. A vizsgálati minta elég kicsi volt (40 ember), s a vizsgálat végére már csak 24 beteget tudtak vizsgálni. A vizsgálat első felében az imában részesültek kicsit jobban javultak, a második felében a kontrollcsoport javult. A végeredmény a szerzők értékelhetetlennek minősítették, vagyis az ima hatása nem bizonyosodott be.
Platon Collip 1969-ben leukémiás gyereket vizsgált, ám a vizsgálat annyi sebből vérzett, hogy a végeredmény teljesen értékelhetetlennek bizonyult. A legdurvább hiba az volt, hogy a kontrollcsoportba véletlenl (?) négy igen súlyos leukémia típusban szenvedő gyermek is bekerült, akik meg is haltak a vizsgálat során. Egy tisztességes vizsgálatban a két csoportnak minden mutató mentén egyeznie kell, különben a végeredmény már eleve be lehet építve a vizsgálatba induláskor.

A következő, a "távgyógyítók" körében mára már legendává vált vizsgálatot Randolph Byrd végezte 1982-83-ban. 393 intenzív osztályra került szívbeteget soroltak véletlenszerűen két csoportba, az egyikért távoli városokban imádkoztak. Kicsit bántó a vizsgálatban, hogy Byrd, aki az "újjászületett" keresztényekhez tartozott, csak ehhez az irányzathoz tartozó betegeket vett be a vizsgálatba. A "távgyógyítók" a betegek életben maradásáért, komplikációmentességéért és gyorsabb felépüléséért imádkoztak. A vizsgálat e tekintetben teljes kudarcnak bizonyult. Ugyanannyian haltak meg mindkét csoportban, ugyanannyi napot töltöttek az intenzív osztályon, illetve a kórházban a betegek, és ugyanannyi gyógyszert kaptak távozáskor. Byrd azonban kifacsart egy kis szignifikáns eredményt a vizsgálatból: 25 orvosi eseményt regisztrált minden betegnél, s ebből hatban az imában részesült betegek voltak a jobbak. A dolog gyengéje, hogy a hat eseményt bár külön pontozták, ezek nem voltak egymástól függetlenek. Később az is kiderült, hogy a vizsgálat nem volt vak, mert Byrd asszisztense végig mindenkiről tudta, hova sorolódtak be (ő végezte a besorolást is), és Byrd maga is megtörte a vakságot számításai során. Byrd eredményeit statisztikai bűvészkedésnek tekinthetjük. A vizsgálatot végkép nevetségessé tette az, hogy a gyógyítók csak keresztnevüket ismerték azoknak, akikért imádkoztak, viszont mindkét csoportban rengeteg John, Mary és Susan volt. Honnan tudta Isten, melyikért imádkoznak? Az imacsoportbeli Susanért, Johnért, Maryért vagy a kontrollcsoportban levőért.

William S. Harris és munkatársai 1999-ben Byrd eredményeit akarták megismételni, ami Byrd eredményeit ismerve, nem volt szerencsés célkitűzés. 1013 beteget soroltak két csoportba, de az ima itt még annyira sem hatott, mint Byrd vizsgálatában. Byrd 25 vizsgálati szempontját kiegészítették 35-re, de egyetlen mutató mentén sem tudtak szignifikáns eltérést kimutatni a két betegcsoport között. Pedig, ha az ima hatásos, akkor ekkora betegszámnál már komoly statisztikai különbségeknek kellene mutatkoznia.

Említésre méltó még Elisabeth Targ és Fred Sicher AIDS-betegeken végzett vizsgálata is. Két okból is. Mert az alternatív gyógyász körökben szintén legendává vált, és mert tudományos félrevezetés volt az egész. Eredeti célkitűzésük az volt, hogy az ima hatását vizsgálják a halálozásra. A vizsgálat alatt azonban megjelent az AIDS lefolyását lassító gyógyszerkeverék, s így csak egy beteg halt meg, nem volt mit összehasonlítani. Targék azonban nem akartak ebbe belenyugodni, mind Sicher, mind Targ mélyen hitt a távima hatásában. Ezért elkezdték utólag keresgélni, hátha találnak valamit, amiben a két csoport szignifikánsan eltér. A statisztikusuk vért izzadt, de nem talált semmit. Innentől viszont ez már nem tudomány, ugyanis a vakság megtörése után előbb-utóbb csak lehet olyan mutatót találni, amiben véletlenszerűen ugyan, de lapul valami kedvező eredmény. Pl. kiderült, hogy a kontrollcsoport több orvosi viziten vett részt és több napot töltött a kórházban. Csakhogy ezt Amerikában döntően az határozza meg, ki biztosított és ki nem. Ezt azonban nem vizsgálták. Valaki tanácsolta nekik, hogy megnézhetnék a két csoportban az AIDS járulékos betegségeinek számát. De ők ezt sem gyűjtötték, tehát utólag kezdték kigyűjteni. Mikor már tudták, kiért imádkoztak, és kiért nem! Ráadásul, bár állították cikkükben, hogy a két csoport életkorban, betegségsúlyosságban azonos eloszlást mutat, a kontrollcsoportban volt a négy legidősebb beteg, akik később meg is haltak. Így tehát az, hogy az imacsoportnak kevesebb lett volna a járulékos betegségek száma, erősen megkérdőjelezhető. A szerzők tudományos megtévesztést követtek el tanulmányukkal, semmi mást nem bizonyítva vele, csak a távgyógyítás ügye melletti elkötelezettségüket. És sikerük másfél milliót hozott a "konyhára", Targ ennyit kapott további "távima"-kutatásra kormányzati pénzekből. A vizsgálatot soha nem fejezték be, mert a sors különös fintoraként Targ éppen abban a nagyon ritka agyrák típusban betegedett és halt meg, amelyet vizsgálni kezdett.