A jó vadászok leszármazottjai

Vágólapra másolva!
A hiperaktív - viselkedési vagy tanulási zavaros - gyerek mássága gondot okoz a családnak, a környezetnek, a pedagógusoknak - és a gyereknek is. De még ekkor sem lehet a gyógyszer az egyetlen megoldás.
Vágólapra másolva!

Először George Still írt le 1902-ben egy szindrómát húsz gyermeknél, akik hiperaktívak, agresszívak, ellenkezők, immorálisak, gátolatlanok és gyakran figyelemzavarosak voltak. Still szinte mindegyiknél idegrendszeri betegségből vagy sérülésből való felgyógyulás után diagnosztizálta a szindrómát, és hangsúlyozta, hogy a szindróma nem tévesztendő össze a negatív környezeti-családi hatásokra kialakuló hasonló tünetekkel.
Később Észak-Amerikában az 1917-18-as agyhártyagyulladás-járvány során megbetegedett, majd felgyógyult gyerekeknél jelentek meg hasonló tünetek. Hamarosan számos kutatás indult be, amely kimutatta, hogy születési defektusok, fertőző betegségek szoros kapcsolatban állnak az ilyen tünetekkel.

Forrás: [origo]


Az ezt követő évtizedekben a hiperaktivitást és gyakran figyelemzavart és impulzivitást is mutató, pszichiátriai kezelésre kerülő gyermekeknél mindig valamilyen agyi patológiát vagy annak előzményét találták. Ez erősítette az organikus felfogást, bár ezzel egy időben általános nézet volt az is, hogy a hiperaktivitás szindrómának családi-környezeti oka is lehet, úgymint hibás gyermeknevelés, bűnözői környezet stb. Vezető szakemberek körében mégis uralkodóvá kezdett válni az a nézet, hogy minden viselkedészavar hátterében az agy patológiás működészavara áll, ez volt az "agysérült gyermek" korszak. Többen tényként kezdték kezelni, hogy az ilyen viselkedészavarok mögött automatikusa feltételezhető az agykárosodás. Állították mindezt dacára annak, hogy igen sok gyereknél semmiféle adat nem utalt patológiás agyi elváltozásokra. A "minimális agysérülés" diagnosztikus kategóriája ekkoriban bontakozott ki. A súlyosan károsodott gyermekeknél a viselkedészavar és az agykárosodás közt megfigyelhető kapcsolatot kezdték kritikátlanul kiterjeszteni minden "rossz" gyerekre.

A baj akkor kezdődött igazán, amikor az 1930 évek végén, 1940-évek elején felismerték, hogy ezeket a súlyosan sérült gyerekeket sikeresen lehet kezelni olyan stimulánsokkal, mint az amfetamin vagy a mai Ritalin. Ennek következményeként harapódzott el egyre jobban a "hiperaktív", vagyis nyugtalan, figyelmetlen, visszafeleselő, "rosszalkodó" gyerekek stimulánsokkal való kezelése. A gyógyszeripar ráharapott a témára, s a hetvenes években már igen kiterjedt kutatások folytak, meglehetősen ellentmondásos eredményekkel. Napjainkra szakmai körökben betonszilárdan hisznek benne, hogy a hiperaktivitás figyelemzavarral vagy anélkül, egyértelműen egy agyi betegség, amit stimulánsokkal kell kezelni. Az eredmény: ma Amerikában hatmillió gyermek szed Ritalint vagy hasonló készítményeket. Ők a Ritalin-nemzedék.