A valóság olyan amilyennek akarod

Nincs múlt és nincs jövő, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy szorongani szoktunk tőle. Viszont van a jelen, amitől szintén remekül lehet szorongani. A szorongás forrása a "valóság", vagyis életünk, viszonyaink, veszteségeink és győzelmeink. A valóság fogalma azonban meglehetősen kocsonyás állagú dolog, nem csoda, hogy annyi filozófusnak kicsúszott a keze közül. Bizonyára hajmeresztő volna most azzal előrukkolnom, hogy valóság sincs, mert akkor aztán igazán csüngenénk a semmiben. Ezért aztán nem hamarkodnám el a dolgot, legjobb lesz a végén szavaznunk.

Leon Festinger kognitív disszonancia elmélete (önmagunk és a világ megismerésben olyan ellentmondás, amely feszültséget kelt, és ezért feloldására törekszünk) óriási karriert futott be, mert rámutatott arra, hogyan módosítjuk önmagunkat vagy a "valóságot", hogy az rejtett feltevéseinknek leginkább megfeleljen. A kognitív disszonancia első példája a róka, akinek savanyú lett a szőlő, mert nem érte el.
Vélekedéseink, gondolataink, érzéseink átalakításának rejtett rugója az önmagunkról alkotott kép megőrzésének szándéka.

Belépőnek vegyük azt a kísérletet, melyben gyerekeket betereltek egy szobába, majd az ott lévő legérdekesebb játékra azt mondták, azzal nem szabad játszani. Innentől két csoport volt: az egyiknek csak annyit mondtak: "ejnye-bejnye, ha mégis játszotok", a másik csoportnak viszont súlyos büntetést helyeztek kilátásba. Hetekkel később ismét eljöttek a gyerekek, de most már nem volt tilos az érdekes játékkal játszani. Akik korábban "ejnye-bejnyére" nem játszottak, azok most széles ívben kerülték a játékot. Ha megkérdezték őket, miért, azt mondták, "az egy vacak játék". Akik súlyos büntetés hatására nem játszottak, azok rávetették magukat a játékra. Mi történt? Akik enyhe büntetésre nem játszottak, azoknak meg kellett magyarázniuk maguknak, miért hat rájuk ez az enyhe tilalom. Az egyik magyarázat az lett volna, hogy gyávák. De ők nem gyávák. Marad tehát az, hogy "nem is érdekes a játék".

Egy halál unalmas vizsgálat végén a résztvevők egy részét ingyen, másik részét jól megfizetve arra kérték, hogy a kísérlet következő alanyának, aki kint várakozott, mondják azt, nagyon érdekes volt a kísérlet. Hetekkel később, akik ezt önként tették, úgy emlékeztek, a kísérlet tényleg érdekes volt. Merthogy vagy megtévesztettek valakit vagy tényleg érdekes volt a kísérlet. Akiket megfizettek, azok később is unalmasként emlékeztek rá, mert nyomós okuk volt hazudni.

A kísérletek egyszerűek, az Élet pedig látszólag bonyolult. De minden bonyolult dolog elemi részecskékből áll. "Valóságunkat" úgy építjük fel, hogy az visszaigazolja azt, amit hiszünk róla. Ha egy ügyért ingyen harcolunk, egyre jobban hiszünk benne. Ha valamiben kudarc ér minket, könnyen unalmasnak ítéljük a dolgot. Minél jobban megbántunk valakit, annál sértettebbnek érezzük magunkat. Ha sokat invesztáltunk egy kapcsolatba, fontosnak hisszük azt. Ha valakinek szívességet teszünk, megszeretjük érte.

Van-e valóság?

Attól függ, mit nevezünk annak.
Adhatnánk valami bonyolult definíciót, amelyben a tapasztalat, mint visszacsatolás egyre kifinomultabb valóságészlelést tesz lehetővé. De nincs így. A megkeseredett ember élete során egyre keserűbb lesz tapasztalatai hatására. Észlelése nem objektívebb, hanem egyre szubjektívebb lesz.
És mi van, ha beletörődünk abba, hogy mindenki fejében van valami, ami az ő valósága. Innentől annyi lélektani valóság van, ahányan vagyunk. Ez a valóság persze tapasztalatok hatására alakul ki, de ettől még nem feltétlen igaz. Vannak persze "realistább" valóságképek és vannak teljesen elszálltak. Logikailag önkényes, lélektanilag jogos feltenni, hogy a boldogabb emberek a "realistábbak".
Az emberi problémák a fejekben lévő "valóságokban" vannak. Az átalakítást itt kell elkezdeni.

Szendi Gábor