Ma kezdődik életed hátralevő része

A jövő ugyanúgy nem létezik, mint a múlt. Sőt a jövő elvileg még annyira sem létezik, mint a múlt, amelyről legalább emlékképeink vannak. A jövőről valójában fantáziáink vannak csupán, amelyeket sokszor mégis ugyanolyan reálisnak élünk meg, mint a múltbeli emlékeket. A jövőbe vetítünk rémképeket: magányt, betegséget, kudarcot, halált, aztán rémüldözünk tőle. Félelmeink célszalagként lebegnek előttünk, nincs más dolgunk, mint beteljesíteni őket. A gondolat teremtés. A gondolat valóság. Létező lenyomat a fejünkben, amitől már nehezen szabadulunk. A még meg sem történt jövő emléke. Lehet valamitől félni, ami még meg sem történt? Lehet, mert már megtörtént: a gondolat főpróba, aztán jöhet a megvalósítás. Aki elbukik, az lélekben már százszor elbukott annak előtte.

Egy nő arról panaszkodott egy terapeutának, hogy főnöke folyton-folyvást minősíthetetlen hangon beszél vele. A terapeutával megbeszélték, mi volna a megfelelő viselkedés a főnökkel szemben. Következő alkalommal a nő beszámolt arról, hogy nem tudta megvédeni magát, mert főnökét mintha kicserélték volna. Mióta ő a terapeutával beszélt a dologról, azóta a főnök nem beszél vele gorombán. Persze nem megy mindig ilyen könnyen. De a jövő azon is múlik, mi van az arcunkra írva.
A jövőt vagy fantáziák formájában teremtjük, s vetítjük előre, vagy már egész lényünkben hordozzuk a végkimenetet. Agyunk folyamatosan jóslatokat tesz a jövő alakulására, és ahhoz igazítja viselkedésünket. Ha úgy megyünk vissza reklamálni egy boltba, hogy arcunkra van írva, magunk sem hiszünk a sikerben, jó eséllyel nem is fog a dolog menni. Persze ez talán kicsit "karmikusan" hangzik, pedig nem erről van szó. A viktimológia pl. arról szól, hogy az áldozat sokszor önmaga jelöli meg magát, mint lehetséges áldozatot. A potenciális áldozatok mintha azt hirdetnék: "engem tessék megtámadni, védtelen vagyok".
Egy asszony mesélte, hogy amikor hozzáment a férjéhez, azt mondta neki, hogy csak egy pofon csattanjon el, ő már költözik is el. Így aztán pofon soha nem csattant el, viszont húsz éven át tűrte, hogy férjének szeretői legyenek. Mi lett volna, ha annak idején azt mondja, az "első megcsaláskor költözöm haza"?
A jövő valójában egy feltevés, amit addigi tapasztalatainkból leszűrtünk. Mérlegre tesszük önmagunk értékét, és megbecsüljük, mit és mennyit várhatunk el párunktól, főnökünktől, az eladótól, az Élettől. Ha úgy véljük, mi keveset érünk, nincs okunk "ugrálni", akkor olyan jövőfantáziánk lesz, hogy majd sokat kell nyelnünk. És akkor nyelünk is. Mert az jött be, amit vártunk. A kapcsolatok jövőjét mindig az határozza meg, mire adunk engedélyt másoknak. Az említett nő megtiltotta a pofont, de engedélyt adott a szeretőkre. Miért? Mert apjának is voltak szeretői, és azt hitte, azt nem tilthatja meg.

A jövő a jelenben születő fikció, mi tervezzük meg és hozzuk létre, vagy hagyjuk, hogy bekövetkezzen. Vannak globálisabb jövőképek, melyek egy életutat vagy egy életszakasz főbb vonásait írják le, és vannak a pillanatról pillanatra teremtett jövőfantáziák, amelyek, ha negatívak, leginkább szorongásos-depresszív zavarokban vagy önértékelési problémákban jelennek meg.