Kötődés és házasság

Mondhatnánk egyszerűen azt, hogy van jó házasság és van rossz, de akkor ebből kimarad a "miért jó" és a "miért rossz", na meg a "kinek jó" és a "kinek rossz". Mert túl egyszerű volna a világ, ha volna abszolút biztos receptje a jó házasságnak. Éppen az a baj, hogy ami jó az egyik embernek, az elviselhetetlen a másiknak. A válasz tehát csak egyénre szabott lehet. Sok házasságelmélet született már, kezdve az "ellentétek vonzzák egymást"-tól a "minden zsák megtalálja a foltját" típusig bezárólag. Az egyik legtöbbet ígérő megközelítés a kötődési stílusokra koncentrál.

A kötődési stílus valójában mindig a szülői/nevelői viszonyulás leképeződése. A csecsemő, majd gyermek fejében egy modell épül ki arról, mit várhat a szüleitől és később az emberektől. E modell azt is leírja, mennyire értékes és szerethető ő.

A biztonságos

Ha egy szülő meleg, elfogadó módon viszonyul gyermekéhez, az abszolút biztonságban érezheti magát, mindig tudja, hogy számíthat szülőjére, ettől magabiztos, vállalkozó kedvűbb lesz, és örök életre azt tanulja meg, hogy ő szerethető. Későbbi kapcsolataiban előnyben részesíti a tartós, hűséges kapcsolatokat, mert az embereket megbízhatónak, szeretetre méltónak látja, s azt tételezi fel róluk, hogy azok is képesek őt szeretni, hiszen ő szerethető. Jó az önértékelése és képes másokat is becsülni. Pozitív gondolkodású, optimista, s kapcsolataiban konstruktív és együttműködő. Jó barát, hűséges, segítőkész társ. Ezt a típust biztonságosan kötődőnek nevezzük.

Az elkerülő

Ennek az ellentéte az ún. kötődést elkerülő típus. Ezeknek az embereknek gyermekkorukban sok elutasításban, rideg bánásmódban volt részük, szeretetet és biztonságot soha nem, vagy alig kaptak, szüleik nyílt vagy rejtett rosszindulattal álltak hozzájuk. Az ilyen gyerekek nem ismerik az empátiát, a kölcsönösséget, a bizalmat és a szeretetet, hisz nem volt alkalmuk gyakorolni, és nem volt benne részük. Legrosszabb esetben még szüleik sem voltak, hanem valamilyen intézetben nőttek föl, ahol senkivel nem tudtak kialakítani szoros érzelmi köteléket. Az ilyen emberek felnőtt korukban, részben a szexért, részben az unalom elkerülésére, esetleg gazdasági megfontolásokból persze teremtenek kapcsolatokat, de nem hűségesek, egoisztikusak, nárcisztikusok, felelőtlenek. Rossz házastársak és rossz szülők, gyermekeikkel gyakran megismétlik azt, amiben nekik volt részük. Enyhébb esetben csak makacsul kerülik az elköteleződést jelentő életformákat (összeköltözés, házasság, gyermekvállalás), esetleg látszólag belemennek, majd váratlanul felrúgják azt, vagy egész életükben csak a rövid kalandokra, azonnali örömökre koncentrálnak. A kötődni nem tudás szélsőséges formáját mutatják a pszichopaták, akik definíció szerint nem tudnak szeretni (de tudnak kívánni), nem szoronganak (de reálisan félhetnek), s nincs empatikus képességük (de manipulatív céllal nagyon is értik a másik ember lelkét).

A szorongó

A harmadik gyakori kötődési típus az ún. ambivalens vagy szorongó, akinek gyermekkorát az az alapvető élmény határozta meg, hogy sosem tudhatta biztosan, mit várhat szüleitől. Nem "agyonütlek-imádlak" szélsőségekre kell itt gondolni, hanem finomabb bizonytalanságokra. Az ambivalens szülő szereti is gyerekét, de egyúttal fenntartásai is vannak vele szemben. Ha mondjuk a gyerek bajban van vagy szorong, a szülő egyszerre sajnálja és dühös rá. Ha jó jegyet hoz haza, arra gondol, tudna azért jobbat is. Ha a gyerek csimpaszkodni akar, a szülőnek eszébe jut, hogy vajon nem önállótlan-e ez a gyerek. A szülő gyakran fél, vagy tart a testi intimitástól, nem szereti az ölelgetést, a puszikat. A szülő tulajdonképpen önmagában is bizonytalan, és ezért gyermekével szemben is bizonytalan. Az ilyen családban felnőtt gyerekek sokszor szorongóak, túlteljesítők, ők a jó tanulók, az udvarias gyerekek. Mindez azért van, mert bizonytalanok szüleik szeretetében és róluk alkotott ítéletében, ezért túllihegik a megfelelést, hogy biztosítsák maguknak a szeretetet, amiben viszont mégsem tudnak felhőtlenül hinni. Felnőtt korban az ambivalens hajlamos az idealizálásra, majd a csalódásra. Nagy elvárásai vannak a kapcsolattal szemben, majd csalódottan jön rá, hogy a másik is halandó, gyarló ember. Az ambivalens nehezen szakít, mert mélyen bizonytalan magában, és fél a társ elvesztésétől, miközben ugyanakkor tele van vele szembeni kritikával és rejtett ellenségességgel. Az ambivalens, amikor a másik eltávolodik, akkor szenved, amikor túl közel van, szorong a közelségtől. Szeretne bízni a másikban, de apró dolgok is rögtön elbizonytalanítják. Kapcsolata állandóan hullámzó, gyakran őrlődik kishitűségi és bizalmatlansági válságokban.