Legfeljebb elválunk!

Minden házasság valójában két házasság: az egyik a férfi, a másik a nő fejében lakozik. Amikor válásra kerül a sor, gyakran nem is az a kérdés, miért válnak el a felek, hanem az, hogy miért házasodtak össze.

A házassági mítoszok makacsul tartják magukat, de nem kell hozzájuk leányregények rózsaszín világába elmerülnünk, tálcán szállítja őket minden kultúra, s kidolgozza magának minden ifjú ember. Mondhatnánk azt is, még szép, hogy vannak ideáink. Hogy örök hűségről és fiatalságról álmodozunk, és ha gondolunk is az öregségre, azt távolinak és derűsnek képzeljük. Kinek volna kedve úgy házasodni, hogy előre sejtené, milyen öreg, hortyogó, kiállhatatlan öregember lesz a férje, s milyen dagadt vagy deszka házsártos boszorka a felesége.

Hogy mennyi keserűség, lemondás és csalódás lesz a gyereknevelés, milyen lesz a fiatalság és a vonzerő lassú korróziója, mi lesz a karrierrel kapcsolatos álmok szertefoszlása után, s milyen lesz egy nap arra ébredni, hogy fiatalságunkat, tehetségünket, életünket vittük bele egy ma már csőd szélén álló vállalkozásba - a házasságba.
A házassági mítoszokra épülő vállalkozás szükségképen vezet a csődhöz, az elfecsérelt élet feletti kétségbeeséshez és ilyenkor jön az Élet újrakezdésének illúziója a Másik, vagy az Élet kudarcának felejtése, az ital, netán az Élet és az elvesztegetni vélt lehetőségek gyásza, a depresszió.