Tisztes családapák ámokfutása

Levélíróim, akiket a sors életközépi válságban lévő partnerrel hozott össze, egyöntetűen panaszolják, hogy kapcsolatuk veszélyesen ingadozik a határokat és józan észt elsöprő szenvedély és a bűntudattal terhelt kötöttségek között. Közös fantáziák szövődnek nagy utazásokról, az élet újrakezdéséről, miközben a család, a házastárs, a már nagyobbacska gyerekek vissza-visszarántják őket a hétköznapokba.

A viharos szerelmek mindig mutatnak valamilyen pánikhangulatot, amelynek középpontjában az öregedéstől való félelem, a fiatalság korlátlan megőrzésének fantáziája áll. Ha akarjuk, ha nem, ebben az életközépi időszakban már készülődik a leltár, mit értünk el és mit nem, és ez sok feszültséggel jár. Sokszor azt érezhetjük, hogy még jár nekünk az élettől valami, amire eddig nem került sor. Az ilyen kárpótlási fantázia és az örök ifjúság vágya, no meg a férfi-klimax együttesen aztán létrehozza a tisztes családapák ámokfutását. Mindez azonban kultúrafüggő is, 1996-ban pl. ezer középkorú kínai házaspárt vizsgáltak meg, akiknél nem találtak az életközépi válságnak megfelelő jeleket.

Nők és az életközépi válság

Sokféle kutatás alapján az a benyomás erősödik meg, hogy a középkorú nők hormonális változásai, az ún. menopauza hatásai nagyobb részben kulturális okokra vezethetők vissza. A közfelfogás szerint a középkorú nők, miután gyermekeiket felnevelték, hajlanak a depresszióra, szorongásra, bűntudatra. Ez visszavezethető arra a szűk női szerepfelfogásra, amely szerint a nők az anyaságban teljesednek ki, tehát ha ezen túl vannak, értékük csökken. Vidéken élő dél-amerikai asszonyok örömmel üdvözölték a menopauzát, mivel felszabadulnak a folyamatos gyermekszülés kötelessége alól. Középkorú svéd asszonyoknál az önértékelés növekedését és az identitás erősödését találták a menopauza beállta után.

A különböző kutatásokat összegezve egy tanulmány megállapítja, hogy nincsen bizonyíték arra, hogy az életközépi válság törvényszerűen megjelenik a megfelelő életszakaszban. Helyesebb tehát életközépi átalakulásról beszélni, amely mozoghat az érettség, a belső gazdagodás, a személyiség kiteljesedésének irányába is. Krízisbe valószínűleg az kerül, aki egy sor belső problémával eddig sem birkózott meg és az idő múlása csupán fenyegetést jelent számára. Az életkorral felhalmozódó élettapasztalat és bölcsesség a késő-kapitalista munkaszervezés körülményei között, a rendkívül gyors változások, a sűrűn változó, felszínes elköteleződések közepette feleslegessé válik, az öregedés egyenlő lesz az értékcsökkenéssel, ahogyan azt Richard Sennett kiváló könyvében is olvashatjuk. Az ilyen gazdasági és kulturális környezet - amennyiben azonosulunk vele - jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ezt a fontos átmeneti életszakaszt krízisként éljük át.

Lust Iván