Egy csecsemőnek is lehet rossz napja

Vágólapra másolva!
Érdemes-e előre elhatározni, hogy vízben fogunk szülni? Hogyan lehet szót érteni egy 17 hónapos kisfiúval, aki nem hallgat az anyukájára? Mit lehet tenni, ha gyerekünk bizonyos helyzetekben megállás nélkül bömböl, de fogalmunk sincs, mi lehet a baja? Mire jók a tündérmesék? Sződy Judit válaszol olvasóink leveleire.
Vágólapra másolva!

Van egy 17 hónapos kisfiam. (Tudom, hogy én rontottam el a nevelését.) 35 éves vagyok, egyedül nevelem. A gyermek rettentően eleven, mellette szinte lehetetlen bármit csinálni
napközben, mert mindig igényli, hogy mellette legyek. Játszani sem hajlandó egyedül, sőt azt hiszem, nem is igen köti le a játék akkor sem, ha vele vagyok. Megpróbáltam egyedül hagyni a kiságyban, vagy a járókájában játékokkal körülvéve, de annyira üvölt, hogy nem lehet otthagyni. A játszótereken is hasonló a helyzet, a gyerek nem játszik semmivel, állandóan csak járkál és megpróbál megszökni előlem. Sokan sok fajtát javasoltak, pl., hogy üssek rá a kezére, ha nagyon akaratos, vagy hagyjam, hadd üvöltsön. Bántani nem akarom, viszont nem tudom elviselni sokáig az üvöltését sem. Szerintem a kisfiam már rájött, hogy nem vagyok elég "kemény" vele szemben. Ja, és tisztában van azzal, hogy mit szabadna és mit nem szabadna csinálni, de általában gondolkodás nélkül csak azért is megcsinálja a tiltott dolgokat.
Nagyon szépen kérem, tanácsoljon valamit!

Az én rontottam el...kezdetű levelek mindig egy kissé vitára sarkallnak. Természetesen mindig mi rontjuk el. Ha nem lenne gyerekünk, nem rontanánk el. De van olyan elrontás, ami szándékos: vagyis a szülő tudja, hogy árt, de képtelen magát fegyelmezni, nincs önuralma és veri, kihasználja, megerőszakolja stb. a gyerekét. Lehet is lelkifurdalása. Aztán van a másik
fajta elrontás, amikor a szülő önmaga is olyan lelkiállapotban van, hogy nem tud "elég kemény", elég következetes lenni, ha ezerféle rossz tanácsból épp az egyik legrosszabbat szűri ki (pl. rá kell ütni a kezére), de mindezt jó szándékkal teszi: abban a helyzetben éppen azt látja jónak. Remélem, érti a különbséget.

Térjünk vissza a problémára. Nem ajánlok könnyű receptet. Itt szerintem arról van szó, hogy az egyedül nevelés miatt önnek lelkifurdalása van, vagy másféle indulatok tartják hatalmukban, amelyek ambivalenciát okoznak: mindent meg akarok adni a fiamnak, ezért mindent megengedek neki - és - meg kellene nevelnem, keménynek kéne lennem, apja helyett apja - ezért tiltanom kéne neki - de nem vagyok hozzá elég erős.
Meg kéne békülni ezzel az egyedül neveléssel (de közben várni, hogy eljön az igazi), és belátni, hogy mindkettőjük érdeke, hogy a gyereket bizonyos hasznos korlátok vegyék körül, hogy következetes bánásmódot igényel, akkor ő maga sem lesz bizonytalan.
El kéne hinnie, hogy önnek is joga van egy kis békére, és ebben a gyereknek partnernek kell lennie. Ha anya kifacsart citrom, és szétesik az élete, a gyerek sem érzi jól magát.
Menjenek körbekerített játszótérre, játszóházba, bölcsis játszócsoportba. Hadd járkáljon, miért kellene folyton a nyomában lenni? Nem játszik, hát nem játszik, másként fedezi fel a világot.
Persze arról eddig nem volt szó, hogy a játékon kívül nincs-e valami más probléma ezzel a gyerekkel: hol tart a beszédben, a mozgásfejlődésben, a beszédértésben? Hogy viszonyul más emberekhez? Más idegenekhez, más ismerősökhöz?
Ha nem elégítette ki a válasz első része, kérem válaszoljon az utólag feltett kérdésekre.