Megfizették a sokkterápiák árát a megreformált országok

Bolíviában titokban dolgozták ki a brutális megszorítások részleteit, Nagy-Britannia nagyjából tudta, mire számíthat, Oroszországnak pedig nem is nagyon volt választása. A korábbi tapasztalatok alapján a gazdasági sokkterápiák rövid távú céljukat jellemzően elérik, hosszú távon azonban súlyos társadalmi hatásokkal járnak. Megnéztük, hogyan működtek a híres sokkterápiák.

Míg Bolíviában a választóknak valóban nem volt fogalmuk arról, hogy milyen sokkterápia vár rájuk, Nagy-Britanniában Margaret Thatcher nem árult zsákbamacskát 1979-ben. 1970-74 közötti oktatási miniszteri tevékenységéből már pontosan kirajzolódott, mire is lehet számítani - jelentősen csökkentette az iskolákra szánt állami támogatást, és hatalmas botrányt csapva beszüntette az iskolatej-programot.

A kampányban sem mondott mást, mint amit valóban gondolt: köztudottan nagy hatással voltak rá Friedrich Hayek osztrák és Milton Friedman amerikai közgazdászok piacpárti, neoliberális gondolatai, egy 1979-es BBC-interjúban pedig azt mondta: "Nem bírom nézni Nagy-Britannia hanyatlását. Egyszerűen nem bírom." Nagy-Britannia gazdasága valóban rossz állapotban volt: mikor 1979-ben 18 százalékos infláció és a világgazdasági válság miatt milliós munkanélküliségi hullám mellett került hatalomra.

Thatcher első lépésként kamatot emelt, és megemelte az általános forgalmi adót. A kemény monetáris és fiskális politikával sikerült 8,5 százalékra leszorítania az inflációt, de ennek súlyos ára volt - két év alatt újabb egymillióval növekedett, vagyis megkétszereződött a munkanélküliek száma. (A munkanélküliséget növelte az is, hogy a cégeknek egyre nagyobb problémát okozott az emelkedőben lévő olajár.) Thatcherrel ekkor az angolok mindössze 25 százaléka volt elégedett - ilyen mélységekbe például minden idők legnépszerűtlenebb amerikai elnöke, George W. Bush is csak ciklusa végén süllyedt. A kormány munkáját a választók 17 százaléka ítélte pozitívnak.

Thatcher minden bizonnyal elbukott volna az 1983-as választáson, ha nincs a falklandi háború. 1982 áprilisában Argentína inváziót indított néhány vitatott hovatartozású sziget ellen, Thatcher pedig a brit hadiflotta bevetésével hamar visszaverte a támadást, júniusra Argentína megadta magát. A briteknek tetszett, ahogy Thatcher kezelte a krízist, és a győztes háború jót tett a brit önbecsülésnek is: a Newsweek például "A birodalom visszavág" címmel írt a háborúról.

Megnövekedett támogatással a háta mögött Thatcher ismét kormányt alakíthatott, és belevághatott a még komolyabb átalakításokba. Ekkor mutatta meg a gyakorlatban, mit is értett az alatt, mikor azt mondta: "Nincs olyan, hogy társadalom. Vannak férfiak, nők és családok." Thatcher évek óta tervezte az állami kézben lévő, az iparágak közül a legtöbb állami támogatást kapó bányaipar átalakítását - ez természetesen veszteséges bányák bezárását, tömeges elbocsátásokat és privatizációt jelentett, amivel élesen szemben álltak az ekkor még rendkívül befolyásos szakszervezetek. Mikor 1984-ben valóban bezáratott veszteséges bányákat, százezrek sztrájkoltak, Thatcher pedig elmondta a korszakot leginkább jellemző beszédét: "Most, hogy vége a háborúnak, és nincs többé külső ellenség, szembe kell szállnunk a belső ellenséggel" - mondta a szakszervezetekre utalva. A "belső ellenség" a korszak szállóigéje lett, ez a címe például a sztrájkot legrészletesebben bemutató dokumentumnak, melyet a Guardian újságírója, Semuas Milne írt. Ebben leírja, hogy a kormány már évekkel a sztrájk előtt készült a harcra, és szénkészleteket halmozott fel, valamint a sztrájk során titkosszolgálati módszereket is alkalmazva beépült a sztrájkolók közé, hogy gyengítse az egységet.

Az egy éven át tartó elkeseredett harcban Thatcher végül legyőzte a sztrájkolókat, akik mellől a közvélemény is fokozatosan elfordult, és ezzel a BBC 20 évvel később született értékelése szerint egy egész generációra megtörte a brit szakszervezeteket, és szanálta a brit bányaipart. Más állami cégeket is privatizált, többek között a British Telecomot. A gazdaság jó állapotban volt, Thatchert harmadszor is megválasztották, az újabb gazdasági nehézségekbe azonban belebukott.

A thatcheri sokkterápia hagyatéka vitatott Nagy-Britanniában. Az inflációt kétségtelenül sikerült megtörnie és veszteséges iparágakat is bezáratott, a munkanélküliség ugyanakkor az időszak legnagyobb részében emelkedett (igaz, ebben közrejátszott a növekvő olajár és a font árfolyamának ingadozása is), és a jövedelmi egyenlőtlenségek is egyértelműen növekedtek a BBC összeállítása szerint, elsősorban az adócsökkentéseknek köszönhetően. A brit családok reáljövedelme 37 százalékkal nőtt, ez azonban csak az átlag, ami elfedi a különbségeket: a legszegényebb tíz százalék jövedelme 18 százalékkal csökkent, a felső tíz százalék jövedelme 61 százalékkal nőtt. Kevésbé megfogható, de minden összegzés szerint egyértelműen érezhető hatás, hogy a brit társadalom individualistább lett, és azóta elfogadottabbá váltak a nagy társadalmi különbségek.