Magyarok és amerikai teke a szerb Lenin utcában

Szinte minden ugyanúgy néz ki a Vajdaságban, mint Magyarországon, igaz, Szerbia északi része a viszontagságos közép-európai történelem tökéletes lenyomata. Olyan vidék ez, ahol egy szerbiai szlovák pszichológus énekli magyarul az "Az a szép, az a szép" című dalt, a Lenin utcában amerikaiak által épített tekepályán pedig szerbiai magyar öregek ütik el idejüket. Csevapcsicsa, Tito és csetnikek az [origo] határvidéket felfedező riportsorozatának második részében.

"A magyarság végvára" - így jellemzi az egyik helyi Bácsföldvárat, arra utalva, hogy ennél délebbre már nemigen találni olyan települést, ahol nagyobb magyar közösség élne. Az 5-6 ezer lakosú településen nagyjából fele-fele arányban élnek magyarok és szerbek. Utóbbiak közül is többen beszélnek magyarul. Ezt bizonyítja az egyik presszó szerb pultosa, aki finom akcentussal, de egyébként tökéletes magyarsággal szólal meg. Továbbra is esik az eső, így az utcán alig látni embereket, a templom zárva, a paplak ablakán a redőny lehúzva, a kopogásra senki sem válaszol. Az egyik boltban aztán az eladó azt tanácsolja, keressük meg Weissenbeck Józsefet, ő állítólag sokat tud a településről.

A boltos útba igazít, de pontos házszámot nem ad, így az utcába érve találomra becsöngetünk egy házhoz. Egy idős asszony jön ki, magyarul nem tud, de a nevet hallva elmutogatja, néhány házzal arrébb megtaláljuk Weissenbeck Józsefet, az épületet pedig onnan lehet felismerni, hogy a lépcsőhöz vezető járda kétoldalán sövény van. Addig nem is megy vissza, amíg célba nem érünk. Mikor megállunk a sövény előtt, utánunk kiabál, jelezve, jó helyen járunk. Egy nagyjából hetvenéves férfi nyit ajtót, először kicsit furán néz ránk, de aztán azt mondja, szívesen mesél nekünk a faluról, de jöjjünk vissza negyedóra múlva, addig még el kell intéznie valamit.

Alig pár percnyi sétára van a vasútállomás, amely nem lehet túl forgalmas, elég csendesnek tűnik. Az egyik közeli épület falának döntve áll egy tábla, rajta a felirat: from the american people, az amerikai néptől. Szerepel rajta az adomány összege is, az azonban pontosan nem derül ki róla, hogy mit is ajándékoztak az amerikaiak. Az épületből magyar szó hallatszik ki, mikor nyitjuk az ajtót tekepálya tárul elénk. Nyugdíjasok gurítják a golyót, az előtérben más idősek várakoznak, hogy sorra kerüljenek. A tábla azért van kinn, mert az amerikaiak újították fel az épületet - mondják. Népszerű játék a teke Bácsföldváron, a falon több fiatal fényképe is kinn van, ők a nemzeti válogatottban játszanak. Illetve van, aki csak játszott, mert közben átigazolt Magyarországra, állítólag jó pénzért.

Az egyik nyugdíjas - aki még csak két hónapja tekézik - elmondja, hogy nem is olyan rég még a pingpongot is sokan játszották, de a fociban nagyon gyengék, a helyi csapat a legalacsonyabb osztályban játszik. Az előtérben várakozó nyugdíjasok hetente kétszer járnak le tekézni, időnként neveznek versenyekre is. Pár perc múlva sorra kerülnek, helyet cserélnek a pályát eddig elfoglaló csoporttal, amelynek tagjai leülnek az előtérben, és sört kérnek. Közben letelik a negyedóra, elindulunk vissza a Weissenbeck-házba. Ekkor vesszük észre, hogy az utca, ahol a tekepálya van, Lenin nevét viseli. Valószínűleg ilyen is csak a világ ezen részében fordulhat elő: szerbiai magyarok tekéznek egy amerikai pénzen felújított épületben, egy Leninről elnevezett utcában.

Bár jócskán késünk a megbeszélthez képest, az idős férfi nem teszi szóvá. Az előszobában hideg van, de a nappaliban, ahova behív bennünket, megy a fűtés. Előljáróban annyit mond, hogy a falu jelenéről nem sokat tud, mert már több mint tíz éve nyugdíjas, és alig jár valahova, a múltról azonban tud mesélni. Egyike azoknak, akik dolgoznak a település monográfiáján, a kultúrájáról már írt is egy könyvet Szentésmostohadélibábunk címmel. Azt mondja, hogy az úgynevezett monográfia-bizottságból már többen is kiszálltak, mások meghaltak - ahogy ő mondja, elmentek egy szebb világba -, de az hamar egyértelművé válik, hogy ő komolyan veszi a munkát. Felháborodva emlegeti például, hogy amikor egy a környék vizeiről szóló korábbi összeállításból kimaradt a mocsári folyó, pedig szerinte az az egyik legfontosabb Bácsföldváron.

Egyébként foglalkozását tekintve nem történész, hanem magyartanár. A helyi iskolában tanított, amelynek 1991-es nyugdíjba vonulása előtt pár évig igazgatója is volt. Még maradhatott volna a helyén, de felmondott, mert ahogy mondja, akkor már nagyon feszült volt a helyzet. Azzal telt be nála a pohár, hogy az iskola 13-14 éves diákjait Milosevic emberei úgy vitték el különböző tüntetésekre, hogy nem szóltak róla se neki, se a szülőknek. Hogy milyen demonstrációk voltak ezek, arra már nem is emlékszik. "Tüntetett akkoriban mindenki mindenért" - jegyzi meg.

Az utóbbi pár évben még uniós szinten is foglalkoztak azzal, hogy vajdasági magyarokat értek támadások szerbek részéről, és szerinte lehetett emögött etnikai indíték. Bácsföldváron - teszi hozzá - ilyen probléma nincs, neki például előre köszönnek a szerbek és magyarok is, nemzetiségtől függetlenül Józsi bácsinak hívják, és ha valaki akar, még Horthy Miklósról is énekelhet az utcán. Pedig a falu történetében is voltak konfliktusok a két közösség között - mondja, elsőként 1848-at említi, amikor a szabadságharc során sok áldozat volt mindkét oldalon. 1918-ban inkább ideológia alapon robbant ki erőszak - jegyzi meg, és a második világháborúból is a németek és a szovjetek közötti, '44 végén zajló harcot emeli ki.

Az SS - emlékezik vissza - Bácsföldváron, a szovjet egységek pedig Törökbecsén állomásoztak. A németek lőttek össze-vissza, a szovjetek azonban szünetet tartottak éjjel, és délben is mindig abbahagyták pár órára, talán az ebéd miatt - magyarázza. Ő akkor kilencéves volt, de megmaradt benne, hogy egyik vasárnap a szovjetek mégsem álltak le délben. A szomszédban egy terhes fiatalasszony lakott egyedül, a férje harcolt valahol. Mikor a nő meghallotta, hogy újra lövik a szovjetek a gránátokat, kiment, hogy becsukja az ajtót, de épp akkor csapódott be egy lövedék. Sokáig megmaradt benne az udvaron elterült fiatal, mindössze 18 éves asszony tekintete, különösen nyitva maradt kék szemeit nem tudta elfelejteni.

Az etnikai alapú konfliktusokra visszatérve azt mondja, Tito idejében teljesen máshogy volt minden, mint most: akkor nagyon szigorúan büntették, ha valaki akár csak megjegyzéseket is tett valakinek a származására. Egy magyar ismerőse példáját hozza, aki még akkoriban járta meg emiatt. Bement a kocsmába, ott volt egy szerb barátja is, és viccesen odaszólt a kocsmárosnak: "Adj egy italt ennek a csetniknek is!" Ezt valaki meghallotta, feljelentette, és két hónapra lecsukták. Az ilyen bűncselekményekért elítélt embereket ráadásul nem is hagyományos börtönbe, hanem a Kopár-szigetre vitték, ahol köveket cipeltek büntetésük alatt - mondja az idős férfi. Majd megyjegyzi: ma már ennek nyoma sincs, bárki tehet megjegyzéseket a másikra.

Pethő András
Fotó: Hajdú D. András