Bushéknak még jól is jöhet a libanoni válság

Izrael egyes elemzők szerint már régóta készült a Libanon elleni támadásra, és a veterán tudósító Robert Fisk is érezte a közelgő veszélyt már márciusban. De vajon mire megy ki a játék: kinek áll érdekében a konfliktus, mit jelent a síita kapcsolat, és lehet-e köze az egészhez Iránnak? Olvassa el az [origo] cikkét a legújabb véres események hátteréről!

"Higgadtnak maradni válsághelyzetekben" - Ehud Olmert izraeli miniszterelnök szerint ez a legfontosabb dolog, amit elődjétől, Ariel Sarontól tanult. Izraelt mégis szokatlanul kemény gázai és libanoni fellépése miatt támadja több európai ország. A hetek óta tartó gázai és a hét napja húzódó libanoni válságban Izrael rég nem látott erőt vetett be katonái visszaszerzése érdekében. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, ezt azonban sokan még Izraelben is kétségbe vonják.

A fő cél a Hezbollah kiszorítása a libanoni-izraeli határ térségéből, akárcsak az 1982-es Libanon ellen indított akcióban - állítja Uri Avneri, izraeli újságíró, békeaktivista. Avneri szerint Izrael hosszú távú célja a Hezbollah erejének meggyengítése, az eltelt békés évek alatt összegyűjtött több ezer rakétájának megsemmisítése, és a szervezet társadalmi megítélésének lerontása. Ezek közül - állítja Avneri - legfeljebb az első kettő teljesülhet, nem valószínű ugyanis, hogy sikerül népszerűtlenné tenni a libanoni társadalom szervezéséből és védelméből jelentős részt vállaló Hezbollahot.

Avneri és más elemzők is úgy vélik, hogy az izraeli hadsereg régóta készül az akcióra. Szerintük a Hamász és a Hezbollah túszejtése kapóra jött, és ezzel párhuzamosan a katonai vezetés is túszul ejtette a politikai vezetést, a döntéseket maga Dan Haluc izraeli vezérkari főnök hozza. Ezt támasztja alá, hogy az izraeli vezetés nem alkuszik, nem hajlandó tárgyalni, se Gázában, se Libanonban, pedig a rengeteg halottat maguk mögött hagyó akciók eddig semmilyen eredményre nem vezettek a katonák kiadása szempontjából. Ennek ellenére eredménytelennek sem lehet nevezni a támadásokat.

Nagytestvér

A libanoni konfliktus kezdete óta többen megpendítették, hogy valójában Irán áll a háttérben. A libanoni válság egyik különös velejárója épp az iráni kapcsolat állandó emlegetése. Mind az Egyesült Államok, mind Izrael Iránt - és tétlenségét - próbálja a konfliktus egyik fő felelősének beállítani. Az iráni felelősséget több - semmilyen módon alá nem támasztott - izraeli hír is próbálta a fejekbe verni. Állítólag iráni katonák harcolnak Libanonban, állítólag irániak kezelik a Hezbollah rakétáit.

Arab oldalról is hangsúlyozzák ugyanakkor Irán fontosságát. Baszír al-Asszad szíriai elnök szerint megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Közel-Keleten mára Irán befolyása a térség békéjének megkerülhetetlen előfeltétele lett.

Teherán eddig igyekezett kimaradni a konfliktusból, amenyire tudott, a vádakra válaszolt, biztosította támogatásáról a Hezbollahot, illetve jelezte, hogy Szíria megtámadása a két ország közti védelmi megállapodás miatt komoly iráni választ eredményezhet, de más lépéseket nem tett. Az USA azonban rendszeresen támadja Szíriát is tétlensége miatt, a libanoni konfliktus tehát egyre inkább kezd egy amerikai-izraeli és egy szíriai-iráni érdekcsoport közti ellentétté válni.

Iránt sejti a háttérben az USA

Ez azonban nem feltétlenül jön rosszul az USA-nak és Izraelnek sem. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök tavaszi amerikai látogatásán épp azért lobbizott, hogy Washington meghosszabbítsa az Izraellel kötött védelmi és támogatási szerződését. A síiták és egyéb szélsőségesek fenyegetése, illetve a fenyegető Irán képe épp elég érvet szolgáltathat az izraeli lobbinak, hogy meggyőzze amerikai szövetségesét. Ha pedig nem enged Olmert a palesztin és libanoni emberrablóknak, azzal azt üzenheti az izraeli közvéleménynek, hogy hajlandóak vagyunk a kompromisszumra, hiszen kivonultunk Gázából, de ennél többet nem engedünk: "eddig és ne tovább" - fogalmazott. A bombázások pedig épp eléggé alátámasztják érveit.

Ha valóban sikerül a felelősséget Iránra és Szíriára terelni, akkor nem csak moshatja kezeit az amerikai diplomácia, de érveket szolgáltathat az iszlám szélsőségeseket központba állító külpolitikája megerősítéséhez, illetve ahhoz is, hogy végleg elgáncsolja Teherán atomterveit, amiről az elmúlt időszakban csak üzengetés szintjén esik szó. A nagyhatalmak annak ellenére kivárnak, hogy az Iránnak adott atomultimátum egy hete lejárt.

A helyzet pikantériája az, hogy a konfliktus ilyen irányú élezése legalább annyira kedvezhet az iszlám szélsőségeseknek, mint az arab országok közé szorult, tavalyi telepmegszüntetései folytán egyre zsugorodó Izraelnek és az Iránt támadó amerikai diplomáciának. A Hezbollah síita, Irán síita, Szíria pedig szunnita többségű ugyan, de az országot a '70-es évek óta irányító Asszad család alavita, ennek a szektának a gyökerei pedig a síitákhoz nyúlnak vissza. Egy nyugati-síita konfliktus pedig tökéletesen illik a szélsőséges csoportok terveibe.

Abu Múszab az-Zarkávi, az iraki al-Kaida júniusban likvidált véres kezű vezére halála előtt egy tanácskozások vett részt, ahol az iszlám ellenállás sikerének lehetőségeit tekintették át. Bár a tanácskozásnak otthont adó házat az amerikaiak lebombázták, sok iratot sikerült megmenteni, amiből kiderül, az al-Kaida két célt tűzött ki maga elé Irakban: az egyik az ellenállás társadalmi népszerűségének növelése, a másik az amerikaiak lejáratása volt.

Mindkét célhoz több megoldás vezetett, azonban az al-Kaida helyi vezetői úgy látták, a legüdvözítőbb az lenne, ha az USA-t sikerülne összeugrasztani a síitákkal, mert így nem csak a muszlim világ felháborodását sikerülni kivívni, de a síita többségű Irak feletti ellenőrzést is vissza lehetne szerezni az amerikaiak és az ellenőrzésük alatt összehívott kormány népszerűségének szükségszerű zuhanásával.

Sáling Gergő