Az emlékezés felemássága

Wahrmann Mór nagy magyar ember és nagy magyar zsidó volt. Nemrég vaskos kötet jelent meg munkásságáról.

Az életművet - mint minden kivételes személyiség esetében - több ellentmondás feszíti. A teljesség igénye nélkül az alábbiakban néhány izgalmasabb problémára hívjuk fel olvasóink figyelmét. A politikus, a város(sz)építő Wahrmann Mórt megismerhetjük a lexikonokból, vagy éppen a bemutatott kötetből. A magánemberről azonban jóval kevesebb információnk van. Ami van, az sem hangzik túl biztatóan: bár sokak meghajoltak páratlan esze és tehetsége előtt, voltak, akik félték, sőt gyűlölték Wahrmannt. A világhíres orientalista, Goldziher Ignác úton-útfélen fitymáló megjegyzéseivel rontotta Wahrmann renoméját.

Hogy a jelentős államférfi miért nem volt népszerű? Sajátosan értelmezett magyarsága és zsidósága egyaránt szerepet játszott ebben. Wahrmann személyében a zsidó emancipáció talán legharcosabb képviselőjét tisztelhetjük, aki határozottan ellenállt az ortodox törekvéseknek, melyek szerinte veszélyeztették a zsidóság "megmagyarosodását" és integrálódását. Wahrmann az egyik legrégebben honos magyarországi zsidó családban született. Nagyapja pesti főrabbi lett, majd az első nyilvános zsidó iskola megalapítója a városban. Habsburg-hű családjukban természetes volt zsidónak és magyarnak lenni, sőt idővel egyenesen budapestivé alakulni.

A Wahrmann-érem előlapja

Wahrmann

Milyen eszmékkel munkálkodott Wahrmann egy megújuló, polgári Magyarországért? Különböző, ám egymással egybevágó érdekeket tudott képviselni: az ész- és célszerűség, a gazdaság, a kiegyezési mű és intézményrendszere, a magyarok, az állam, a törvényhozási, a fővárosi, valamint a köz érdeke irányította mindig pályáján. Modern polgári politizálást valósított meg, amely egy kézben kapcsolta össze a helyit és a nemzetit. Választóival rendszeresen tartotta a kapcsolatot gyűléseken. Lelkesen hirdette Pest nagy hivatását az ország életében, kitartóan dolgozott Budapest főváros létrehozásán. John Lukacs szavait idézve: parlamenti építésze, menedzsere és szóvivője volt Budapest egyesítésének. (S amit kevesen tudnak: a sokak által kárhoztatott Neugebaude lebontásában oroszlánrésze volt.)

1882 után érezhetően visszahúzódott az addig sikeres parlamenti szereplésektől. Ekkoriban Wahrmann már inkább gazdasági és vallási vezetőként, a polgári életforma népszerűsítőjeként lépett fel, magatartást és példát mutatva másoknak. Műpártoló, tudománynépszerűsítő törekvéseivel követni igyekezett a magyar elit értékrendjét, miközben bécsi mintákat is előszretettel másolt. 1897-től a Magyar Tudományos Akadémia a Wahrmann-érmet ítél oda: az 1930-as években megszűnt, majd 2003-tól újraéledő tudományos díj alapjait ő rakta le. Testvérei is követik példáját: budapesti zsidó gimnáziumot, kulturális alapítványt hoznak majd létre. Wahrmann Mórnak remek műgyűjteménye volt, közeli kapcsolatban állt Liszt Ferenccel. Utóbbi kérésére engedélyezte Camille Saint-Saens koncertjét a Dohány utcai Zsinagógában. Wahrmann képviselő a budapesti zenei élet meghatározó alakja volt, állandó páholya volt az Operaházban.

Wahrmann Mór alig hatvan esztendőt élt. Nem hosszú, mégis nagy jelentőségű művét tanulmányozva "a magyar-zsidó együttélés tervezőinek és megvalósítóinak, hívőinek és utópikusainak nagy generációját kísérelhetjük meg megérteni, s egy olyan korszakot, amelynek hőseit a történelem még megkímélte művük fiaskóinak tapasztalatától." - olvashatjuk Frank Tibor bevezető tanulmányának összegzésében. A modernizátor Wahrmann Mór példája aktuális útmutatásként lebeghet szemünk előtt.