Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
Latabár Kálmán még 1962 őszén, nem sokkal hatvanegyedik születésnapja előtt levelet írt a Népszabadság levelezési rovatának. Mindenki Latyija ebben a lap egyik, a kritikáját névtelenül publikáló szerzőjének felvetéseire válaszolt.
A kritikus egyebek közt kijelentette, hogy a közönség elhidegülése is jelzi: Latabár Kálmán zsákutcába tévedt. Arra utal: Latabár Kálmán maga teremtette színpadi figurája bármely előadásban magánszámmal felérő jelenléttel jár, amely nem illeszkedik az adott mű szövetéhez.
Megjegyzi, hogy még egy vérbő komédiában is van arra példa, hogy
Latabár Kálmán viszi a pálmát az ízléstelenségben.
A drámai színészként indult, ifjan Max Reinhardt progresszív berlini színházában is fellépő Latabár Kálmán összefogott, szakmailag nehezen megkérdőjelezhető érvekkel cáfolja a kritikus felvetéseit. Majd azt írja:
Én a Kossuth-díjat, kiváló művészi címet azért kaptam, mert az vagyok, aki. Miért akarják, hogy más legyek? Én cukorbajjal, beteg szívvel, meglehetősen megfogyatkozott egészségi állapotban tehetségemet becsülettel viszem a színpadra.
Válaszlevelét a maga idejében a Népszabadság nem közölte, 19056-os iktatószámmal helyezték el a lap dokumentumtárába.
A komikussá lett, azon belül egyedi, unikális figurát megalkotó Latabár Kálmán hívő katolikus volt, esténként ágya mellett térdelve imádkozott. Világnézete, hite természetesen különvált színpadi produkcióitól, a közönség egyetlen része sem hidegült el tőle, de a pártlap egy ponton szükségét érezte, hogy
a kollektivizálás világában fejére koppintson a végletekig individuális, öntörvényű művésznek.
Aki pusztán színre lépéseivel – vélték a párt tollforgató csinovnyikjai – megidéz egy olyan világot, amelyben a tehetséggel járó egyediség kiemelt figyelmet, és az azzal járó elismerést érdemelt.
Latabár válaszát nem közölték, de Körmendi János – mint az életrajzából is kiderül – ismerte kollégája történetét, és tisztában volt azzal, hogy mivel járhat az, ha egy színész a szerepformálás mellett önmagából is rendre odakínál egy „jókora adagot" a
nézőknek. Harmincadik évén túljutva mégis ezt az utat választotta.
Illetve, mivel Kiss Manyi jóslata beteljesült, s pályafutása során elsősorban komédiákban kapott kisebb-nagyobb feladatokat, nem volt rest méretesebbre igazítani azt, ami neki jutott.
Körmendi János rendre cáfolta, hogy előadásokon is improvizált volna, állította, hogy váratlannak tűnő ötleteit a próbákon dolgozta ki. Ugyanakkor biográfiájában is helyet adott kollégái azon megszólalásainak, amelyek cáfolták az állítását. Tolnay Klári ugyanakkor hozzátette:
Hát Kabos Gyula sem a Hamletet játszotta! És mégis színészóriás volt. Valahányszor Körmendi János neve szóba kerül, ezt a köpcös, kék szemű emberkét hajlamos vagyok az óriások között emlegetni.
Körmendi János kacagtató improvizációi sosem feszítették szét az adott darab egészének kereteit, még ha nem is illeszkedett teljesen az adott jelenet szövetébe. Valójában tisztelte a színház törvényeit.
Ha mégis fejébe vett valami „illetlent", amitől képtelen volt szabadulni anélkül, hogy kipróbálná, akkor megtalálta a módját, hogy minimális törvénysértéssel valósítsa meg azt.
A Vámos László rendezte III. Richárdban Körmendi Jánosra bízták Lord Hastings szerepét. A Színház című lap kritikája kiemeli, hogy Körmendi János
tökéletesen építette fel az életen vidáman átlábaló s együgyűségében saját vesztébe rohanó arisztokrata portréját.
Az igazi, Körmendire jellemző truváj azonban ez esetben csak a főpróbán volt látható. A színész titkon haját elfedő, kopaszságot imitáló fejfedőt készítettet magának, s amikor az Anjou Margitot játszó Psota Irén elmondta drámai nagy monológját, Körmendi János a hallottaktól felzaklatva hátradobta a fejét takaró csuklyát, s kopasz kobakját felvillantva mondta el vonatkozó szövegét arról,
hogy most aztán minden szál haja az égnek áll.
A III. Richárdot alakító Gábor Miklós, Psota Irén, valamint minden játszó és a közönség is dőlt a nevetéstől. Ahogy a rendező, Vámos László is, csak ő a tenyerébe temetett arccal.
Körmendi János tudta, hogy a „mutatványt" a premieren, a későbbi előadásokon nem ismételheti meg.
Lord Hastings ugyanakkor nem maradt száraz figura, Körmendi számtalan geggel tette vérbő alakká, mely gegek leírva ízüket vesztenék.
A színész poénjai sokfélék voltak, szóban mozgásban, reflexiókban.
Közös jellemzőjük:
rendszerint megelőzte azokat egy kisfiús rácsodálkozás, amely közben a színész nagy kék szempárjából csak úgy áradt az ártatlanság.
Körmendi János fő „feladatkörének" lényegét Koltai Tamás fogalmazta meg Polgár András A szembesítés eredménytelen című, a Madách Kamaraszínpadán bemutatott előadása kapcsán a Népszabadságban.
Pazar magánszámot ad elő egy epizódban Körmendi János. A rendező Garasra és Körmendire bízta a sikert, a darabot pedig ráhagyta a többi szereplőre.
Ugyanerről az előadásról – amelyben Körmendi János egy vasutast alakított – írta Apáti Imre a Film Színház Muzsikában:
S akkor még nem esett szó a világ legbutább mozdonyvezetője-motorvezetője alakítójáról, a kolosszális bohócról, Körmendi Jánosról. Amit ez a színész csinál, az minden ízében humorérzékeny, poéngazdag, improvizatív zsenialitás. Azt tesz a nézővel, amit akar.
Az 1977-ben, a Madách Színházban színre vitt Shakespeare-darab, a Lóvá tett lovagok recenziója a Nők Lapjában:
Epizodista, de a főszereplők rangján. Körmendi János (Holofernes iskolamester) színpadi perceit fergeteges nevetéssel, tapssal hálálja meg a Lóvá tett lovagok közönsége. Körmendi mindig harsány, mindig túloz, de soha nem a szerep hordozta gondolat rovására. Legélesebb karikatúrái mind következetesen megszerkesztett jellemrajzok.
Körmendi Jánost gyakran kérdezték interjúkban: elégedett-e az epizodista, a karakterszínész feladatkörével. Egy jellemző válasza:
Nincs epizodista, mint ahogy nem létezik epizódélet sem. Csak élet. Akadnak emberek, akik elélnek száz évig is, és sajnos előfordul, hogy meghalnak fiatalon, húszévesen is. Ettől viszont az illető nem epizódéletet élt, hanem teljes értékű életet. És mi, színészek, életet viszünk a színpadra. (...) Természetes viszont, hogy vannak alkati különbségek. Ha azt mondanánk, hogy nincs epizodista típusú színész, azzal elismernék, nincs százméteres gyorsfutó sem. És a sportág csak a maratoni futásnál kezdődik. Ám a célig száz méter alatt ugyanúgy meg lehet dögleni, mint a negyven kilométeres távon. És mind a két futásnemhez speciális adottság kell.
Körmendi János megszólalásaiban iróniával beszélt számos betegségéről, műtétjeiről. Kétoldali veseelzáródást, tüdőembóliát követő lábadozás közben írta az 1982-ben megjelent, Levelek az urológiáról című könyvét.
Ebben gyilkos iróniával ír a rendezői színház eluralkodásáról, miközben több interjújában hangsúlyozta: az előadást kordában tartó, nem csak a saját vízióinak világában élő rendezőkre szükség lenne, de azok fogynak. Részben azért – írja Körmendi –, mert nem nevelték ki az utódaikat, mivel elsősorban saját hatalmuk megőrzésére koncentráltak. Ír arról is, hogy miként csökken a színészek megbecsülése, illetve mennyire alkalmatlanok az érdekvédelmi szervezeteik az érdekeik védelmére.
Az állam kultúrpolitikai intézményrendszeréréről is sarkosan fogalmaz; amit felvet, az már-már kritikán túlhaladó rendszerellenesség.
Néhány interjúban rá is kérdeztek, hogy miként jelenhetett meg a kötet a maga idejében. A színész válaszai szellemesek voltak, de nélkülözték a konkrétumokat. Mindemellett csupán hipotetikus próbálkozás lenne azt feltételezni, hogy a színész NÉKOSZ-os múltja, a rendszer melletti megszólalásai miatt kapott zöld utat a bátor megfogalmazásokhoz; vagy hogy ilyen okok miatt nem emelt kifogást a hatalom a színész Latabár Kálmánhoz hasonlóan „egyedi" színházi jelenléte ellen. Tény ugyanakkor, hogy Körmendi János megformált alakjaival soha nem ideologizált, legnagyobb elődeihez hasonlóan – Latabár Kálmán, Kabos Gyula, Peti Sándor, a Makláry testvérek – elsősorban az emberi korlátoltságnak, balgaságnak tartott tükröt. Sas György írt a színészről:
Szerepeiben az emberi butaság és bűn meggyónója Körmendi János. Bűnt és butaságot ilyen mély és szenvedélyes önmegmutatás árán ostorozni csakis a szelíd emberség mély tartalékaival lehet. Körmendi humánuma sohasem elvont és tárgytalan: a közönség tisztelete és megbecsülése adja tartalmát és értelmét, melyet a nevettetés önfeledtsége nem fedhet el.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
