Jajcicából Porcica, avagy a magyar operett halhatatlan

Vágólapra másolva!

Ha valaki a százéves Operettszínház jubileumát akarja megünnepelni, legméltóbb, ha ezt egy új, magyar operett ősbemutatójával teszi, a téma pedig mi is lehetne alkalmasabb, mint maga az ünnepelt. Éppen ezért Kiss-B. Atilla igazgató felkérésére Orbán János Dénes író és Pejtsik Péter zeneszerző Somossy Károly, a mai színházépületet felépíttető kalandor-zseni életéről készítették el Az Orfeum mágusát. Az első szereposztás bemutatója pénteken volt, a rendező Bozsik Yvette. Röviden: a darab és az előadás tökéletes. Szellemes, vicces, okos, emberi, költői: azaz, tökéletes. A főszereplők - Dolhai Attila, Kiss Diána, Fischl Mónika, Széles Flóra, Erdős Attila és a többiek - operai színvonalon énekelnek és úgy játszanak, mint a legjobb prózai színészek. Ahogy operettet kell. De a másik két szereposztás színészei is - Homonnay Zsolttól kezdve Lékó Péterig - túlzás nélkül tökéletesek. Az Orfeum mágusa januárban ismét a Budapesti Operettszínház műsorán!

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

zene Orfeum Operettszínház magyar operett sláger

Mindez Az Orfeum mágusában szokatlanul nyíltan megjelenik. A szerelmes bácskai nábob például „drága kurvácska művésznőként" emlegeti szerelmét, igaz, nem veti meg és tisztességes asszonyt csinálna belőle. A szöveg és a látvány nem kisgyerekeknek való, mert pontosan olyan - finoman fogalmazva – pajzán, amilyen az Orfeum világa volt. A Barrison-lányok például tényleg felléptek ott, és a legsikeresebb számukban a szoknyájuk alá egy kismacskát dugtak – aki ért angoluk, tudja, miért. A háremhölgyek állandó témája a férfiak legfőbb vágyát és tényleges életformáját testesítette meg, mert a monogámiát hírből sem ismerték, még ha látszólag hirdették is a hűséges férj hazug képében. A közgondolkozás szerint egy férfi, ha volt pénze rá, annyi nőt vett magának, annyi szeretőt tartott, amennyit akart és tudott, ehhez jogot biztosított számára a tény – ezt Somossytól magától tudjuk meg –, hogy férfi. De míg a kurvázó férfi megítélése makulátlan maradt, az éjszaka királynői a társadalom legaljának számítottak. Az operettek és a filmek, mint például a Pretty Woman, persze a sikertörténetekkel foglalkoznak, azokkal a nőkkel, akik hercegek és milliomosok feleségei lettek. De a többség betegen és nyomorultan, kiközösítve halt meg, ha már nem volt elég fiatal és szép, hogy hasznát vegyék vagy ő kihasználjon másokat.

Forrás: Budapesti Operettszínház, Fotó: Janus Erika

Mindezért már előre látom, ahogy a szélsőbalos "kritika" (letagadva a páratlan zeneszerzői teljesítményt, a szöveg zavarbaejtő tökéletességet, meg úgy általában, az egész fantasztikus előadást) a metoo-hazugság jegyében megpróbálja szétszedni majd az új magyar operettet, és sikoltozva kikérik maguknak, hogy tárgyiasítják a nőket, viccet csinálnak a kizsákmányolásukból és egy kizárólag férfiak uralta társadalmat mutatnak be.

Pedig nem tehetnek mást, ha nem akarnak hazudni, mert abban a korban és közegben, amelyet ábrázolnak, a nők egy részét szexuális tárggyá alacsonyították és ebből még viccet is csináltak a társadalmat uraló férfiak. Manapság persze, amikor a balliberális oldal szerint a megoldás tagadni, akár a történelem-hamisítás árán is, ez szinte nagyobb bűn, mint maga a probléma. Pedig nem biztos, hogy van erkölcsi alapunk borzadva elítélni a boldog békeidőket, a Monarchia korának embereit. Persze tagadhatatlan, hogy egy nőnek már nem feltétlenül a testét kell árulnia, hogy eltartsa magát – mert muszáj neki –, és az sem igaz, hogy a rémes maszkulin társadalom még mindig megakadályozza az anyagi és szakmai érvényesülésüket. Ez már hála Istennek nincsen így. Csakhogy nem tudom, a Sugar Daddy-oldalak tényleg erkölcsösebbek-e, mint az Orfeum, ha arról van szó, hogy egy fiatal nő kitartót keres. Nem biztos, hogy leszámoltunk az álszentséggel, amikor az only fans-oldalakon pucér képeikkel – és még ki tudja, mi mással – milliókat kereső nőket „üzletasszonyoknak" nevezi a közvélemény, és elégedetten bólogat a teljesítményükhöz. A közösségi oldalakon naponta szinte ruhátlanul pózoló nők meg jajgatva kikérik maguknak, ha bárki „tárgyiasítja" őket, mintha nem tették volna meg már saját maguk. Arról nem is beszélve, hogy a nyugat-európai országokat elözönlő muszlim bevándorlók, ha véletlenül dolgoznak, nem hajlandók egy nővel nemhogy kezet fogni, de hozzáérni egy tárgyhoz, amit korábban nő keze érintett. (Maximum néha megerőszakolni.) Az ember óhatatlanul Carola Cecíliára gondol...

Mindez persze egyáltalán nem csökkenti Az orfeum mágusa érdemeit, sőt. Attól, hogy mélyebb gondolatokat is kelt a nézőben, még olyan mulatságos, megható és szórakoztató, amit manapság ritkán látni színpadon. Éppen ez mutatja az alkotók nagyságát. Olyan előadást hoztak létre, amelyet bárki élvezhet, az is, aki megérti az összes rejtett utalást, és az is, aki csak élvezi a szerelmi sokszögek, összeesküvések és rejtélyek zenében elmondott meséjét.

Happy endet írni amúgy a legnagyobb probléma az önéletrajzi műveknél, amelyek sajnos óhatatlanul olyan mesék, amelyek rosszul, a főszereplők halálával végződnek. Miféle boldog befejezést lehet várni, amikor Somossy és Carola Cecília is magányosan és szegényen haltak meg? És egyáltalán: meghaltak. Meglehet, Az operett mágusában Somossy túléli a maga javára fordított cselszövést, férjhez adja szeretőit és az eladott Orfeum árából akár boldogan él családja körében. A valóságban persze mindez nem pontosan így történt. Már önmagában az, hogy el kellett adnia az Orfeumot, élete főművét, megkérdőjelezi a boldog befejezést.

Szerencsére az alkotók tudták, hogyan oldják meg ezt a valóban jókora problémát. Somossy, Carola, Zdénkó és a többiek persze meghalnak, de az operett örökké él. Ezt a gondolatot egy gyönyörű ötlettel vitték színre: a kiürített Orfeumban már cigánybanda sincs, csak egy szegény, fiatal zongorista, akinek megengedték, hogy ott gyakoroljon. El is játszik gyorsan vagy tucatnyi ismert operett-slágert, és persze Somossy kérésére bemutatkozik: Kálmán Imrének hívják. Ezt a tehetséges fiatalembert vigyük magunkkal, javasolja a mágus Maxinak, és tulajdonképpen meg is tették. Kálmán Imre, akinek (feltételezett) születésnapja a magyar operett ünnepnapja – nemsokára, november 24-én –, ma már Somossy társaságában hallgatja a Jajcicát vagy a Te rongyos életet.

De ha ők már távoztak is, a pénteki premier azt bizonyítja, hogy van, aki a helyükre áll, hogy elkészüljön az új magyar operett, amelyet, nem kérdés, hogy mindig lesznek nézők, akik meghallgatnak, nyílt színi tapsokkal köszönnek meg, a végén felállva ünneplik és pár hónap után már a zuhany alatt vagy a dugóban állva a kocsiban énekelik majd a kedvenc számaikat. És ki tagadná, hogy közös sorsunk ismeretében ez a lehető legszebb befejezése bármilyen történetnek.