Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Vidám Színpadon örömmel fogadják a kollégái, csak Komlós Vilmos kérdezi faarccal:
Halló, libás! Meddig maradsz?
Alfonzó nyugdíjig marad. A kabaré leginkább szelepként működik:
ott lehet kiereszteni a gőzt, amely a rendszer bornírtságai miatt feszíti a publikumot.
A már idézett Balog Géza írja:
Alfonzó minden idegszálával parodista volt. Annak született. Görbe tükörben látta a világot, annak minden szeletét, a hülyeség valamennyi létező és elképzelhető mikroorganizmusát. Pályája elején nagyítóüveggel, később már a gondolkodásába beépült legkorszerűbb elektronmikroszkóp segítségével tudta vizsgálni az emberi gyarlóságokat. Felfedezéseivel nem fukarkodott. Mutogatta fűnek-fának, színpadon, celluloidszalagon és a mindennapi életben.
Alfonzó 1969-ben megkapja az Érdemes Művész kitüntetést.
A relatíve puhuló rendszerben több médium is igényt tart unikális képességére, amellyel mások számára is láthatóvá teszi az elektronmikroszkóp által mutatott képeket.
Személyre szabott vidám színpadi feladatai mellett a filmekben is mind többször írnak rá olyan szerepet, amely fanyar humorára épít.
Ilyen például a Díszmagyar markáns epizódalakítása, az Én vagyok Jeromos számára írt címszerepe, vagy a Keménykalap és krumpliorr tudálékos, mégis szeretnivaló fagylaltárusa, Bagamérije.
Balog Géza úgy fogalmaz:
„Mindeközben csendben felépíti saját külön bejáratú életművét /magánszámai. Sz.Á./, amelyben olyan remekművek is akadnak, mint a Ványadt bácsi vagy A zenekar címen híressé vált bohózat. A Ványadt bácsi egy bölcs és mindentudó komédiás hozzászólása a Sztanyiszlavszkij-rendszerről szóló sok évtizedes vitához. Szemmel láthatóan teljes mértékben osztja Csehov véleményét, aki elégedetlen volt a Művész Színház mélabús és tragikus hangvételű, az unalmat unalmasan ábrázoló Csehov-előadásaival. Ez a káprázatos manírgyűjtemény felvonultatja az ötvenes-hatvanas évek „realista" színházának bombasztikus kliséit. Persze Alfonzó és a vele szövetkező kollégák, Szemes Mari, Kovács Zsuzsa, Raksányi Gellért Majakovszkijjal együtt jól tudják: „nem tükröző tükör a színház, de nagyítóüveg".
Alfonzó 1972-ben játssza el a "Vigyázat! Mázolva!" című kisfilm főszerepét, amely elnyeri az oberhauseni fesztivál fődíját.
A Vidám Színpad akkoriban kinevezett igazgatója, Abody Béla, az évad elején előbb kétmondatos szerepet bíz Alfonzóra, majd nem sokkal a bemutató után lecseréli egy kezdő színészre, azzal az indokkal:
egy olyan művésznagysághoz, mint Alfonzó, méltatlan egy ilyen apró szerep.
Másnapra Alfonzó beszerez egy orvosi igazolást, mely szerint háborús sérülései miatt alkalmatlan a további színházi munkára.
Ereje teljében nyugdíjba vonul, s még többet dolgozik.
A már említett 1974-es, főszereplésével készült Keménykalap és krumpliorr című film a müncheni Prix Jeunesse fesztiválon dicsérő oklevelet kap.
A magyar televíziózásban elsőként elkészülő humoros húszpercesei, vagy az Alfonzó-show kapcsán idősebb korában is a nézők millióinak kedvence.
Reklámfilmjeinek mondatai is bekerültek a köztudatba, modern kori szólásokká válnak: "Megvette már az e hetit?", "Van egy fölösleges százasa?", "Ne nekem köszönje."
Haknikat is vállal. Egy alkalommal Rátonyi Róbert betegsége miatt szervez számára fellépést egy hakniszervező egy isten háta mögötti faluba. Alfonzó csak a helyszínen tudja meg a felkérés apropóját, ahogy a kultúrház vezetője is, aki Rátonyit várta. Utóbbi kijelenti: Alfonzóért nem fizet teljes gázsit.
Alfonzó vállat von, felmegy a színpadra, int a zongoristának, és egyik operettslágert énekli a másik után.
A közönség tombolva ünnepli. Paródiákra már nem jut idő. Teljes gázsival távozik.
Alfonzó gondosan óvta a magánéletét, mely nagyrészt polgári csendességgel zajlott. Az életét feldolgozó könyvben ugyan utal rá: felesége, Anna meglehetősen féltékeny volt, s nem minden ok nélkül.
Ugyanakkor nem hagy kétséget, hogy mindig Anna volt számára az első, a legfontosabb nő.
Megesett, hogy felesége hívta fel a figyelmét egy technikai megoldásra – javasolta, hogy használjon kevesebb festéket egy bohócfigura alakítása során, hiszen férje egyedi mimikája úgy sokkal látványosabb –, amely után a mosolyogtató produkció publikuma hahotára váltott.
Asszonya nemcsak kísérője Alfonzó pályafutásának, de annak érzékeny detektora is.
Alfonzó 1975-ben vendégként lép fel újra a Vidám Színpadon. Február 5-én előadás közben hívják a telefonhoz. Régi nyomozó barátjától tudja meg: feleségét a házuk előtt megtámadták, kitépték kezéből a retiküljét, súlyosan bántalmazták.
A sérülések maradandó nyomokat hagynak, Weisz Anna nem kerül ki a kórházból. Ott derül ki: súlyos tüdőrákja van.
1975. október 14-én hal meg. A gyász bénító.
Alfonzó a temetésen kerül ki a révületből.
Önkéntesként csatlakozik ismét a rendőrséghez, a már felnőtt Gyuri fia is velük tart. Komoly részük lesz benne, hogy a másokat is bántalmazó suhancokat hamarosan elfogják. Akkor Alfonzó búcsúzik a hatóságtól.
Teszi tovább a dolgát: mulattat, gondolkodtat.
Amit a világról maga gondol, azt a Vidám Színpadon 1980-ban újra műsorra tűzött önálló estjében mondja el. Egy évadra köt szerződést az akkori igazgatóval, Szalai József dramaturggal, kettő lesz belőle. Aztán az Alfonzó által nagyra becsült Bodrogi Gyula veszi át a Vidám Színpadot. Színesedik a színház kínálata. Alfonzó azonban kényelmetlenül érzi magát a maga műfajában a kabarénak, drámának, tragédiának, vígjátéknak helyet adó kínálatban.
Lekívánkozik a „szupermarket" polcáról.
Miután ismét szakít a Vidám Színpaddal, lassítja az iramot.
Reggelente jógázik, meditál. Aztán beül a Gellért Szálló kávézójába. Ott találkozik az Új élet munkatársával, Barabás Tamással 1982-ben, egy „helyzetértékelő" interjú erejéig. Az újságíró függő beszédben idézi beszélgetőtársa gondolatait:
Elég volt a színházból! Nem szereti már igazán, véleménye szerint a mai színház iparszerű intézménnyé vált, a mai színészek többsége túlhajszolt (önmagát túlhajszoló!) lény. Elidegenedtek egymástól, kinek van már ideje (talán kedve se nagyon?) órákig elüldögélni a társalgóban, mint azelőtt, anekdotázni, napi eseményeket megbeszélni, politizálni, a jövőt tervezgetni, mindebből (is) új erőt meríteni, feltöltődni? Ez már nincs, ez a múlté, és az újfajta, rohanás (egymás mellett elrohanós!) színházi belső világban részt venni Alfonzónak nincs kedve ..."
Barabás Tamás a következőket is megosztja olvasóival:
Autója nincs, villája nincs, telke nincs. Csak egy háromszobás lakása Lágymányoson, ott él legnagyobb fiával. Gyurival. Nem gyűjtött autóra, villára soha. Azt mondja, nem is hiányzik, az életnek más örömei is vannak, s amid van, úgysem viheted magaddal.
1986-ban megjelent életrajzi könyvének záró soraiban Alfonzó az írja:
Felhasználva a jógabölcsességemet, megpróbálok szembenézni az öregséggel, halandók elkerülhetetlen sorsával, az elmúlással.
1987 januárjában a Feneketlen-tó partján felhúzott, spanyolos elemekkel megtűzdelt Flamenco Hotelben fogadja ismerőseit s a közelgő hetvenötödik születésnapja alkalmából interjút kérő újságírókat.
Jókedvű, friss, eleven.
A Vidám Színpad ismét műsorára tűzte az Idefigyeljenek, emberek! című műsorát. Több cikkben is elmondja: a nyugdíjat, a pihenést nem neki találták ki. Felidézi gyerekkorát, pályáját. Az Ország, világ című lapban fejti ki:
Ma, amikor az emberek nagy része legszívesebben behúzódik a maga kis elefántcsonttornyába, én igyekszem másként élni.(...) Nem szégyellem kimondani: szeretem az embereket. S ha görbe tükröt tartok eléjük, ez csak torzít, karikatúráim sosem bántók, sosem embertelenek. Azt hiszem, nem véletlen, hogy Kellér Dezső – aki az egyik legkedvesebb barátom volt –, mindig így ugratott: Józsikám, hidd el, nagyon szeretlek az összes libáiddal együtt.
Lőcsei Gabriella hosszabb tanulmányt publikál a Színház című lap 1987. évi 9. számában Alfonzó újra színre került estjéről.
Műsorának külön személyes jelentőséget ad az a körülmény, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt, pontosan hatvanéves korában Markos Józsefet nyugdíjba küldte a később csúfosan megbukott direktor. Ő volt az, akinek koncepciójába Alfonzó „körúti" humora nem fért be, és ezt irodalmi alkotásokkal kívánta fölváltani. Mindhiába volt az erőfeszítés, ha Illyés Gyula és Németh László nem óhajtottak darabot írni a Vidám Színpadnak. Alfonzó tehát, ha vendégként is, de visszatért egykori sikerei színhelyére, és páratlan tehetséggel bizonyítja be, hogy humora nemcsak hogy meg nem fakult, hanem inkább elmélyült. Az emberi viselkedés és magatartás lélektanából valóságos kis antológiát állított össze, szellemes paródiáiban és utánzásaiban általános szintre emelve a jól megfigyelt egyedit. Ez a fajta tipizálás csak a legnagyobb művészek, Chaplin, Obrazcov, Marcel Marceau sajátjai, akik – természetesen más és más módon nevettetik ki az emberi fogyatékosságokat. Alfonzó színészi skálája rendkívül széles és gazdag.
Az elemző gondolatokat egyszer csak zárójel szakítja meg:
(Itt tartottam kéziratom javításában, amikor értesültem a szomorú hírről: néhány héttel hetvenötödik születésnapja után Alfonzó meghalt. Amikor beszámolómat írtam, nem gondoltam, hogy ez egyben tisztelgés lesz Markos József művészete és maradandó emléke előtt.)
A zárójelre okot adó esemény dátuma: 1987. május 31.
Források:
Simon V. László: Alfonzó - Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1986 Budapest
https://www.criticailapok.hu/archivum/24-2004/38327-a-rendithetetlen-parodista
Arcanum digitális tudománytár
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár
Alfonzó - https://www.youtube.com/watch?v=zpbV4adr5qA&t=600s
