Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
Berlin, München, Párizs, Róma, Firenze voltak azok a városok, ahol az élet szépségeit megláttam, ahol visszaálmodhattam magamat az emberiség életörömének korszakába, ahonnan a benyomások átformáló erejének következtében gyógyultan tértem vissza Magyarországra
-írta Somlay Artúr.
Ami az utazást illeti: költségeit részben a filmekből szerzett jövedelmei biztosították.
A kilencszáztízes években némafilmekben kezdték foglalkoztatni, s később a hangosfilm sem jelentett számára kihívást.
Ugyanakkor utazását rövidebbre tervezte. Az 1920-as őszi évadban levélben jelezte Ambrus Zoltánnak, a Nemzeti akkor hivatalba került igazgatójának:
visszatérne – megfelelő szerepek biztosításával, és tisztes illetmény fejében.
Ambrus elismerve a színész egyedülálló képességeit, sajnálkozva tájékoztatja, hogy semmit nem ígérhet, hozzátéve:
Remélem, ha számot vet a jövő minden lehetőségével, nélkülem is megtalálja az Önre nézve legelőnyösebb megoldást.
Somlay Berlinben kapta meg Ambrus levelét, s utóbb ellátta a maga jegyzetével. Egyebek között ezt írta:
Megalkuvó, folyton alkuvó ember. Tart valamire, de nem meri megbántani azokat, akiket semmire sem becsül. Na, rendben. Azt hiszem, itt maradok.
A berlini filmesek kapnak a lehetőségen,
több filmben is főszereppel kínálják meg a németül kiválóan beszélő, idegen nyelven is tökéletes játékra képes karizmatikus színészt. (A vasútkirály, Az ellopott milliós recept, stb.) Külhoni tartózkodása alatt maga is megír két forgatókönyvet. (A Monte Carlo-i kalandornő, A szfinx rejtélye.)
Somlay Artúr csak 1923 szeptemberében áll újra magyar színpadra, Beöthy László Magyar Színházában. Jánost játssza Molnár Ferenc Vörös malom című darabjában.
Az egyik jelenetben hosszú, meredek lépcsősoron kell lejönnie. A tériszonnyal küzdő színész már a próbákon többször, szép szóval kéri a meglehetősen figyelmetlen fővilágosítót: lejövetele alatt mindenképpen ügyeljen a fényekre.
Az egyik előadás közben azonban, amikor ismét „elbóklászik" a fénycsóva, Somlay Artúr kis híján a mélybe zuhan.
A szünet után, miután felemelkedik a függöny, Beöthy László áll a színpadon, és bejelenti: Somlay Artúr rosszulléte miatt Dávid Mihály veszi át a szerepét, a darab vele folytatódik.
Somlay Artúr nem lett rosszul, a szünetben felpofozta a fővilágosítót, majd az előadást otthagyva kiment a Margitszigetre, sétált egyet, majd visszavonult a Nagyszállóban bérelt szobájába.
/Családja megszokhatta alkalmi távolléteit. Somlay írja emlékidézései között, hogy azok közé tartozik, akik csak vacsora felé, vagy még annál is később gondolnak arra, hogy haza is kellene menniük valamikor. Sz. Á./
Beöthy ezúttal is megbocsát, de Somlay mégsem vállal több fellépést a színházában. A direktor akkor bevonatja a színész működési engedélyét, aki így csak irodalmi esteken léphet fel.
Egy ideig Szép Ernő és egy énekes kíséretében járja az országot. Majd visszamegy Berlinbe filmezni.
Somlay Artúr 1924-ben tér haza ismét. Kérelmezi, visszakapja fellépési engedélyét. A Renaissance Színházban az ő javaslatára adják elő Strindberg Haláltánc című drámáját, Edgar kapitányt alakítja.
Egyik elemzője, Benedek András szerint a darab
kísérteties vízió a földi pokolról, iszonyatos írás, amely az emberi aljasság és gonoszság legmélyebb bugyraiba világít bele.(...) Strindberg három rosszul sikerült házassága minden nőgyűlöletét belesűrítette. Egy komor, börtönszerű lakás falai között bemutatva a mindenkori férfi örök küzdelmét a mindenkori nővel.
A színmű Somlay javaslatára kerül színre, aki azzal „biztatja" kollégáit:
A darab Európa minden fővárosában megbukott.
Budapesten megtörik a sorozat.
Relle Pál írja Somlay Edgarjáról:
Az utóbbi éveknek talán legmonumentálisabb ajándéka.
Csathó Kálmán szerint:
Megdöbbentő volt, megrázó és hátborzongató. És felejthetetlenül nagyszerű.
Kosztolányi Dezső úgy fogalmazott:
Ez az írói munkával egyenrangú alkotása itthon és külföldön a legnagyobb színészek közé emeli őt, s a bírálat, amelynek feladata a higgadt értékelés, ezúttal szívesen feledkezik meg a köteles tartózkodástól, és e sorokon át hálás megindult üdvözletét küldi neki!
A kilencszázhúszas évekhez kapcsolódik Somlay Artúr pályafutásának egy másik színháztörténeti jelentőségű alakítása is. Ugyancsak a Renaissance Színházban mutatják be 1925 novemberében Shakespeare Hamletjét, melynek Somlay játssza a címszerepét, egyben rendezi is. Somlay Artúr felfogásában Hamlet nem egy „degenerált, csenevész" figura, hanem „erős, megfontolt, intelligens férfi, akit meggyőződései tartanak vissza attól, hogy embert öljön."
A közönség a bemutatón ünnepel, a kritika megosztott. A komoly olvasótáborral rendelkező brit hetilap,
a The Sphere szakírói pedig beválasztják Somlay Artúrt a kor akkori Hamletjei közül az első három közé. Mégpedig első helyre, az olasz Ruggero Ruggerit és az osztrák Alexander Moissit megelőzve.
Pénz és gondolat
Somlay Artúr a következő néhány évben több budapesti színházban is fellép, folyamatosan forgat. Irigyei azon élcelődnek: általában a gázsi inspirálja döntéseiben. A színész ezt írásban is cáfolja. Cikkeit, esszéit akkoriban már több újság is rendszeresen publikálja, mások mellett a korabeli irodalmi szcéna meghatározó folyóirata, a Nyugat. Veszedelem című drámáját pedig már 1908-ban bemutatta a Népopera.
Ugyanakkor miden sikere mellett akadnak anyagi gondjai.
Megesik, hogy azért nem adja le a kelléktárba a kellékcipőjét, mert a magáé kilyukadt, és nem tudja kiváltani a susztertől.
1927-ben a Vígszínházhoz szerződik, mely teátrumnak egy kisebb megszakítással csaknem húsz éven át lesz a tagja. Kiemelt gázsija ellenére azokban az években is megesik, hogy komoly adótartozást halmoz fel. Amikor a kritikákat is jegyző Bethlen Margit, a miniszterelnök Bethlen István felesége hírét veszi a dolognak, megbeszéli Somlay helyzetét a férjével. Aztán egy próba után megvárja Somlay Artúrt, és tájékoztatja:
Bethlen István szerint orvosolható az anyagi nehézségéből adódó gond, csak tudni kellene, hogy mekkora összegről van szó.
Somlay Artúr rávágja:
Adjon egy húszast, és minden rendben van!"
Idősebb korában a színész így elemezte akkori helyzetét:
Ezekben a rólam szóló, főképpen pénzhiányomat taglaló anekdotáknak van, sajnos, egy szépséghibájuk: többnyire igazak. (...) Hogy úgy mondjam, az is hozzám tartozott, az életemhez, ha pénzt durrantottam, s ha volt, hagytam magamat levágni. Nem tudom, lesz-e szobrom valaha (nem valószínű), de még erre is rávéshetik: sokszor kellett, néha kapott, olykor volt is, akkor adott. De az nem igaz, hogy szerettem a pénzt: utáltam mindig. Csak akinek mindig van, az szereti, azért van neki. De azért, ha később röhögnek majd utódaim az Árgyél-történeteken, két anekdota között mondják el azt is: színész voltam, meg írtam is. És általában, horribile dictu, voltak gondolataim."
Két vígszínházi évtizede alatt vendégként több színházban is fellép, 1935 és 1936 között vissza is szerződik a Nemzetihez, de ott mindent változatlanul lehangolónak talál. A körúti teátrumban otthonosan érzi magát, ahol elsősorban modern, az úgynevezett polgári ízlést kiszolgáló, többnyire nem a legértékesebb irodalmi alkotásokhoz sorolható színművekben játssza el főszerepek sorát.
Színészi nagyságának ez mit sem árt.
Egy feledett mű vonatkozó kritikája:
Az egy Somlay csinált többet, mint rutinmunkát. Megjelenése előkelőségével, beszéde nyugodt fölényével, a lényéből áradó okossággal be tudja tölteni a szerep ürességét – megcsinálja azt, amit a szerző nem tudott megcsinálni.
Mindemellett azért átlag feletti produkciók is színre kerülnek.
Azok között tartják számon az 1928-ban bemutatott Móricz-mű színpadi változatát, az Úri murit. Somlay Artúr Szakhmáry Zoltánt játssza. Kárpáti Aurél kritika helyett valóságos rapszódiát ír a bemutató után.
Somlay ugyanakkor csaknem megszakította két évtizedes barátságát Móricz Zsigmonddal, mert az író a színház vezetőinek kérésére belement, hogy a darab kevéssé végződjék drámaian: a Szakhmáry házaspár kibékül, a mulatozó urak hajnalhasadáskor dolgozni indulnak.
Somlay fogcsikorgatva játszotta el a dúvad indulatából kilúgozott, meghunyászkodó Szakhmáryt.
A kritika és a publikum mégis elalélt.
A Nemzeti Színház húsz évvel későbbi, 1948-as előadásán a valós karaktert játszhatja majd.
Ugyanakkor már tíz évvel az Úri muri első bemutatója után, 1938-ban sem lesz hajlandó újabb fogcsikorgatós meghunyászkodásra.
Májusban a magyar művészeti, szellemi élet ötvenkilenc kiemelkedő képviselője mellett – többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Zilahy Lajos – Somlay Artúr is aláírja az első zsidótörvény elleni tiltakozást.
Vígszínházi évtizedei alatt Somlay Artúrnak egyetlen kollégájával akadnak visszatérő konfliktusai, amelyekre a színház másik nagy vadjának, Csortos Gyulának színházi attitűdje ad okot.
Az egykor fővilágosítót pofozó, előadást menet közben hátrahagyó Somlay idővel megfegyelmezte önmagát.
Bármely helyzetben az előadás érdekeit, a színészi méltóságot és a közönség tiszteletét tartja a legfontosabbnak.
A Somlayval szinte napra egyidős Csortos más karakter, hajlama van a fegyelmetlenségekre. Olykor nemcsak a partnereinek játszik, hanem gyakran ellenükre. Egy ízben kolompokat rejt a frakkjába, és azok kongása közt vall szerelmet nevetéstől fulladozó partnernőjének.
Leginkább akkor változik rettenetes gyermekké előkelő vígszínházi famíliájában, amikor egy előadás már kezd kifáradni, vagy amikor eleve úgy érzi: kár volt a művet színpadra vinni.
Megesik, hogy a két színészóriás köszönés nélkül megy el egymás mellett a színház folyosóin,
vagy félhangos megjegyzéseket tesznek a másikra, sosem szembe nézve, mintegy a képzelt publikumnak célozva.
Majd 1945-ben enyhülnek meg egymás iránt, amikor Somlay Artúr gyomorvérzés miatt kerül be ugyanarra a klinikára, ahová Csortos Gyula cukorbetegsége végstádiumában. Ott már nem leplezik, hogy milyen nagyra tartják egymást,
közösen álmodoznak egy kettősük által vezetett színházról.
Nem sokkal később Somlay mondja Csortos temetésén a búcsúbeszédet, abban fogalmazza meg:
Íme, itt fekszik halottan a bizonyosság, hogy eddig is volt művész, tehát művészet is volt. Így hát nem minden a mával kezdődik."
S mondja azt is:
A művész, mint minden ember, fönség, titok, északfok, idegenség.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
