Nagyszüleit a szovjetek tömegsírba lőtték, szüleit tönkretették, de rajta sem a szörnyűségek, sem a férfiak nem tudtak kifogni

Liszt Ferenc-díjas, a Magyar Köztársaság érdemes művésze, számos további elismerés birtokosa. A világszerte elismert, kiváló operaénekesnőt néhány hónapja választották meg a Magyar Állami Operaház örökös tagjának. Opera- és operettfőszerepek sorát énekelve, a hazai színpadok mellett a jelentős külhoni dalszínházak sorában is fellépett. Mindemellett pedagógusként vesz részt az újabb tehetségek képzésében, több iskolában is tanít, például azt is továbbadja, amire a saját édesapja tanította: a tehetség nem elég, teljes gőzzel, rengeteg munkával érdemes csak a cél felé haladni. Pitti Katalin szakmai állomásai felidézése mellett az Origónak adott interjújában elmondja: traumákat átélve is mindig kitartott szakmai hitvallása mellett, ahogy az Isten iránt is töretlen a bizalma. Olykor történelmi okok miatt érezhette gáncsolva magát, máskor a magánélet buktatói állítottak elé legyőzendő akadályt. Tette tovább a dolgát, amelynek számára egy a lényege: másoknak örömet szerezni.

Szelídebb vizekre evezve: több mint tizenhat évig énekelte – számtalan emblematikus operaszerepe mellett – Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét. Mindemellett már második operaházi évadjában, 1980-ban felkérték, hogy énekeljen operettet. Élvezte az új műfajt?

Az előző nyáron Verdi Turandot-jában énekeltem Liut a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A következő évben az intézmény igazgatója, Reithauser Frigyes azt mondta: szeretné, ha a következő szigeti szerepem Glawari Hanna lenne Lehár A víg özvegyében. Majdnem elájultam. Amikor diplomáztam a Zeneakadémián, eszembe nem jutott volna, hogy operettet énekeljek. Frigyes azonban meggyőzött: Házy Erzsébet, Elisabeth Schwartzkopf is énekeltek operettet, nincs abban semmi degradáló, tanuljam csak meg. Úgy is lett. Zeneileg is fergetegesen szellemes, nagyszerű darab, Puccini is elismerte Lehárt. Kiváló, invenciózus zeneszerző, jellemrajzai is pontosak. Nagyon sikeres előadás lett, az operettrendező – nem a koreográfus – Seregi László állította színre, Breitner Tamás vezényelt, Bende Zsolt volt Danilo. Két nyáron át ment zsúfolt házakkal.

Fotó: Gráf Ildikó

Tokióba is eljutott az előadással.

Az itthoni bemutató után a Japánba készülő bécsi Volksoper is felkért a szerepre. Nem vagyok híve az ismétlésnek, de Tokióban olyan sikerem volt, hogy a Vilja-dalt háromszor kellett megismételnem. Az előadás után pedig a kis kelet-európai énekest erősen lenéző osztrák kollégáknak elég hosszan kellett várakozniuk a társulat buszában, amíg a kis kelet-európai énekesnő befejezi az autogramosztást a több száz fellelkesült japán rajongónak. De van még egy gyönyörű történetem ezzel kapcsolatban. Elmondhatom?

Kérem rá.

Az előzmény: a tokiói bemutató előtt a már régen meghalt apai nagyanyámmal álmodtam, aki mindig is biztatott az éneklésre. Eljött a bemutató, majd rendeztek egy fogadást a Takanawa Prince szállodában. Nem számítottam ilyen felhajtásra, kosztümöm sem volt, szoknya-blúzban érkeztem az elsők között a fogadás helyszínére, a többség még a csodálatos toalettjeit rendezgette a szobájában. Amikor beléptem a terembe, egy japán zongorista bécsi valcert játszott. Érkezésemre azonnal megváltozott a műsor: egy japán hegedűs az apai nagyanyám nótáját, a Kék nefelejcset kezdte húzni.

Fotó: Gráf Ildikó

Csoda, vagy tudott valamit?

Nem tudom, de potyogtak a könnyeim. Életem legszebb napja volt. A tokiói tartózkodásom idejére egy nemzetközi jogászt, a zeneértő Onuma Yasukai professzort sorsolták ki mellém kísérőnek. Ő vitt el vacsorázni, térdelve ettünk egy lapos asztalka mellett, tizenhat fogás volt, többsége számomra ismeretlen, akadtak finomságok is, de borsozott epret nem ennék többé. Viszont igazi barátság lett a dologból, Onuma Yasukaival harminc évig, egészen a haláláig leveleztünk. Mindig kérdezte, hol lépek fel Európában, megírtam, s valahol biztosan felbukkant. Akkor is eljött megnézni, amikor a Traviatával jártunk Japánban. Még a családjának is bemutatott az otthonukban, ami náluk ritkaság. Az opera világából három ember fotója volt kirakva a lakásukban: az egyiken Arturo Toscanini, a másikon Maria Callas, a harmadikon Pitti Katalin.

Amikor nemrég megválasztották a Magyar Állami Operaház örökös tagjának, Szinetár Miklós mondott laudációt. Abban a méltatásban is szó esett Japánról. Megmaradtak önben a vonatkozó mondatok?

Meghatott, hogy Szinetár Miklós vállalta a köszöntést. Elmondta, hogy többször látott itthon a Traviatában, mindig meghatódott, ahogy a közönség szemében is észrevette a könnyeket. Említette, hogy az énekemmel képes vagyok érzelmeket is átadni. Szólt arról is, hogy amikor Tokióban nézte meg velem a darabot, direkt figyelte a végén a közönséget, és látta: ott is szipogva távozik a publikum.

Egyéb díjai között mennyire fontos az elismerést jelentő örökös tagság?

Lett volna rá alkalmam, hogy más országban folytassam a pályát. Ám ahogy a hitem, úgy a hazám iránti szeretetem is rendíthetetlen. Ahogy az anyaszínházamat is mindennél fontosabbnak tartottam, külhoni munkát mondtam le operaházi premier miatt, fordítva sosem történt meg. Mindennek elismerésének is tekintem az örökös tagságot, ami boldoggá tesz. Külön öröm, hogy úgy tudom, az odaítélésénél minden korábbi örökös tag rám szavazott.