Nagyszüleit a szovjetek tömegsírba lőtték, szüleit tönkretették, de rajta sem a szörnyűségek, sem a férfiak nem tudtak kifogni

Liszt Ferenc-díjas, a Magyar Köztársaság érdemes művésze, számos további elismerés birtokosa. A világszerte elismert, kiváló operaénekesnőt néhány hónapja választották meg a Magyar Állami Operaház örökös tagjának. Opera- és operettfőszerepek sorát énekelve, a hazai színpadok mellett a jelentős külhoni dalszínházak sorában is fellépett. Mindemellett pedagógusként vesz részt az újabb tehetségek képzésében, több iskolában is tanít, például azt is továbbadja, amire a saját édesapja tanította: a tehetség nem elég, teljes gőzzel, rengeteg munkával érdemes csak a cél felé haladni. Pitti Katalin szakmai állomásai felidézése mellett az Origónak adott interjújában elmondja: traumákat átélve is mindig kitartott szakmai hitvallása mellett, ahogy az Isten iránt is töretlen a bizalma. Olykor történelmi okok miatt érezhette gáncsolva magát, máskor a magánélet buktatói állítottak elé legyőzendő akadályt. Tette tovább a dolgát, amelynek számára egy a lényege: másoknak örömet szerezni.

Szolfézst nem tanítottak akkoriban a "sima" iskolákban?

Szolga László tanár úr, a gimnázium énektanára mindent megtanított nekem hallás után, Brahms-, Schubert-, Mendelssohn-dalokat, Puccini Pillangókisasszony nagyáriáját. Azokkal nyertem sorra a versenyeket. A szolfézst senki nem kérte számon. Bizonyára erős volt a muzikalitásom, ahogy a kifejezőkészségem is már akkoriban megmutatkozott. Ahogy az a késztetésem is, hogy amit tudok, azzal másoknak is örömet szerezzek. Máig ez a fő célom. Sík Olga tanárnő is megérezhetett valamit mindebből, ahogy abban is hitt, hogy hamar behozom majd a szolfézzsal kapcsolatos hiányosságaimat. Úgy is lett, egész nyáron szolfézst tanultam Laci bácsival. Egyik nap edzés a Vasasban, ahol harmadosztályú vívó voltam, másik nap szolfézs. A vívást aztán a konzi miatt abbahagytam. Nem bántam meg. Sík Olga különleges pedagógus volt, ahogy a másik vezető tanárnőm, Bán Melitta is.

Mi a legfontosabb, amit tőlük kapott?

Nem lehet egyetlen dolgot kiemelni, illetve talán azt, hogy teljesen „kinyitottak", felszabadítottak minden, általam sem felismert lappangó szorongás alól. Sík Olga tanárnő is versenyekre küldött, mindenütt nyertem valamilyen díjat.

Fotó: Gráf Ildikó

A Zeneakadémiára simán bekerült?

Egy versenyen figyelt fel rám Sipos Jenő professzor úr, a Zeneakadémia énektanára. Azt mondta: ott a helyem az akadémián. A harmadik-negyedik évet összevonva végeztem a konziban, majd felvételiztem a Zeneakadémiára. Felvettek.

Szép öt év volt?

Csodálatos. Három év sima énektanszak, majd két év – újabb felvételit követően – az opera tanszakon. Szerencsés voltam, hogy elsőre felvettek. Engem a jóisten burokban tartott. Aminek nekifogtam, az sikerült. Igaz, édesapám tanácsát sem felejtettem el soha. „Teljes gőzzel, vagy sehogy!"

A színészmesterséget ki tanította a leendő operaénekeseknek?

A mi évfolyamunknak Egri István tanár úr. Nagyon szerettem, pedig volt, hogy hazazavart, amikor farmerban érkeztem az órájára. Előbb persze ironikusan rákérdezett: „Mi az, maga nadrágszerepre készül?" Aztán mondta, hogy öltözzek nőnek – szoknya, blúz –, hiszen egy nő egészen másként mozog, ha nőnek is öltözik. Én voltam az egyik kedvence, még önálló irodalmi estet is csináltam mindabból, amit az óráin tanultunk. Nemcsak helyzetgyakorlatokkal, szöveges jelenetekkel is dolgoztunk, és én mindig meg is tanultam a szöveget, ami nem volt általános. Én is elvárom a tanítványaimtól a versmondást. Aki nem tud elmondani egy verset gazdag szellemi és lelki tartalommal, az egy dalt sem tud úgy elénekelni, hogy azzal másoknak is adjon valamit.

Fotó: Gráf Ildikó

Akadémistaként második lett az 1976-os lipcsei Bach-versenyen, az első helyezett keletnémet induló után. A diploma évében megkapta Desdemona szerepét a Horváth Ádám rendezte Otello című tévéfilmben, amelyben együtt énekelhetett Simándy Józseffel, aki a címszerepet énekelte, és a Jágót alakító Melis Györggyel. Méghozzá Ferencsik János karmester vezényletével. A film országos ismertséget és szakmai sikert hozott. Hogyan élte meg a lehetőséget? Mint a szorgos munka gyümölcsét?

Nem gondoltam magától értetődőnek. Januárban hívtak fel a televízióból: Ferencsik János karnagy úr meg akarja hallgatni, hogy miként énekelem a Fűzfadalt és az Ave Mariát Verdi Otellójából. Sokat köszönhetek felkészítő tanáraimnak, az énekmesteremnek, Sipos Jenő tanár úrnak, Varasdy Emmi tanárnőnek, Patkó József tanár úrnak, és nem utolsósorban Péter Szabó Anikónak. Mégis remegett kezem, lábam, amikor beléptem a filharmónia koncerttermébe. Ferencsik János karnagy úr az egyik legtávolabbi sarokban ült a zongorától, mely mellett énekelnem kellett. A végén azt mondta: majd értesítjük. Legközelebb már a Magyar Rádióba hívtak, zenekari meghallgatásra. Nagy szó volt, zenekarral csak az év végi vizsgákon énekelhettünk az Erkel Színházban. Álomszerű volt, de a rádiós meghallgatás után is csak annyit mondott a karnagy úr: majd értesítjük. Nem voltam optimista, tudtam, hogy több énekesnőt is meghallgatnak. Amikor hívtak, hogy engem választottak, az első reakcióm a rémület volt: elég leszek én ekkora művészek mellett? Akkor már tudtam, hogy Simándy József, Melis György éneklik a főszerepeket, a felvételt Horváth Ádám „vezényli" le. De nem volt min gondolkodni, mondták, mennem kell próbálni Ferencsik karnagy úr lakására. Megvettem a kottát – az volt az első, mire pénzt adtam, ma már saláta formában van meg –, taxiba ültem, hogy el ne tévedjek. A mű első felénél Ferencsik karnagy úr állandóan leállított, „Most miért vesz levegőt?" , „Azt egy levegőre énekelje!" „Menjünk vissza!". Mindent megcsináltam, a végén odajött, kedvesen átkarolt, azt mondta: „ Na, kislányom, most beírjuk, hol vesz levegőket!" A próba második fele már gond nélkül ment. Aztán elkezdődtek a felvételek a Magyar Rádió 6-os stúdiójában - este tíztől éjjel kettőig. Melis György és Simándy József úgy fogadtak, mintha mindig ismertek volna. Nem is munka volt az, hanem boldog, teremtő együttlét.

Gondolom, az már magától értetődő volt, hogy leszerződteti az Operaház.

Lukács Miklós karnagy úr volt a tanszékvezetőnk a Zeneakadémián, aki a felvétel után azt mondta: „Ez egyben a diplomamunkája volt." Korábban persze mondott olyat is: „Magának minden sejtje csupa muzsika." Azonnal leszerződtetett az Operaház. Ám mint mindenkinek, nekem is volt hivatalos diplomamunkám is: Verdi Trubadúr, Leonóra, börtönjelenet.

Még bőven a Zeneakadémiára járt, amikor huszonegy éves korában megszületett a leánya. A privát élet miként fért az életébe?

Az nem volt egyszerű, több szempontból sem. Amikor elkezdtem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát, a szolfézs melletti egyéb hiányosságaimat is elkezdtem behozni. Minden este az Erkel Színházban, vagy az Operában, máskor a Zeneakadémián ültem. Édesapám nem vette jó néven. Azt szerette volna, ha orvos leszek, esetleg tanár vagy mérnök. Szívesebben látott volna egy biztonságosabbnak gondolt pályán, féltett a művészléttől, amelyet egyikünk sem ismert. Kérdezte: miként jutok egyetemre, ha folyton színházba járok? Amikor azt feleltem, hogy a Zeneakadémiára készülök, akkor kikelt magából: ő nem nevel rosszéletű leányt a gyermekéből! Más szót használt, persze. A konzervatóriumban aztán megismerkedtem Ács Jánossal, a későbbi karmesterrel. Akkoriban, jószerint még gyerekekként, ártatlan szerelmesekként minden nap a Teréz-templomban kezdtük a napot, onnan mentünk az iskolába. Amikor édesapám megtudta a dolgot, akit eleve bőszített a pályaválasztásom, azt mondta: megtiltja, hogy templomba járjak, mert különben elveszti az állását.

Fotó: Gráf Ildikó

Faramuci helyzet: rosszéletű se legyen, templomba se járjon.

Pimasz módon szembeszálltam apámmal, azt feleltem: „Édesapám, ne bántson azért, amitől én csak jobb ember leszek!" Hozzá kell tennem: nagyon sokat köszönhetek az édesapámnak, ő pedig rendkívül büszke volt mindarra, amit a pályán elértem. Ám az akkori vitának pedig az lett a vége, hogy a gimnáziumi osztályfőnököm segítségével beköltöztem a konzervatórium kollégiumába. Hogy világos legyen: miután felvettek a konzervatóriumba, ahol zenei tanulmányaimat tekintve elsőéves voltam, egyben átkerültem a Madách Gimnáziumból a konzervatórium gimnáziumába, ott voltam negyedikes, majd ott is érettségiztem. A további konzervatóriumi tanulmányaim alatt pedig iskolatitkárként dolgoztam, délután órákra jártam, majd este tízig gyakoroltam. Ács Jánossal közben megszakadt a kapcsolatom – pap nagybátyja tiltotta el tőlem, mert milyen lány az, aki az én koromban nem a szüleivel lakik –, mindjárt kezdtek legyeskedni körülöttem más akadémista fiúk. Eljártak a koncertjeimre is, melyekre a családomból csak a húgom jött el néha nagy titokban. Ilyen helyzetben ismertem meg a gyermekem apját, házasságot kötöttünk, aminek végre az édesapám is örült. A szüleim nagyon várták az unokát. Meg is érkezett a lányom, aztán hamar elváltam az első férjemtől.

Miért?

A magánélet bizonyos fordulatait jobb, ha nem osztjuk meg a nyilvánossággal. Annyi tény: a férfiak kapcsán nem tudok örömteli tapasztalatokról beszámolni, bár bizonyára vannak tiszteletre méltó kivételek. Ahogy az is biztos: bármit is kellett megélnem, mindig tudtam, hogy minden körülmények között énekelnem kell. Ez az én mentsváram, boldogságom. Másoknak is ezzel tudok a legtöbbet adni.

Ötször hitte el, hogy megtalálta az igazit. Utolsó párja német báró volt, de az a házasság is véget ért. A hitéből fakadt, hogy a kudarcok után is bízott a házasság szentségében?

Emberként, nőként is reménykedtem. Ám a báró sem tudott megbirkózni azzal a helyzettel, hogy bár feleségként is mindent megtettem, ami a feleség feladata, nem voltam képes – nem is akartam – feladni a hivatásomat. Mely hivatás a báró számára is imponáló volt, egészen addig, amíg nem lettem a felesége. Jobb szerette volna, ha abbahagyom, és Höllinghofenben csak neki énekelek. Bukásra van ítélve minden kapcsolat, amelyben az egyik félnek fel kellene adnia önmagát, hogy a másik ne érezze magát frusztráltnak.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!