Múltbeli tébolyok, az Aczél György-világ besúgási üzemmenete és a jelenkor felbujtói

Budapest, 1986. január 2. Kubik Anna (Árvai Réka) és Sinkovits Imre (Bódi Vencel) jelenete Sütő András Advent a Hargitán című drámájának bemutatóján. A színművet Sík Ferenc rendezésében mutatja be a Nemzeti Színház társulata. MTI Fotó: Farkas Tamás

Ablonczy László József Attila-díjas újságíró, publicista, színházigazgató, aki 1991 és 1999 között állt a Nemzeti Színház élén, az Országút című internetes orgánum közölt tőle többrészes cikksorozatot, Déryné hol van? címmel. Írásaiban részben a Színház- és Filmművészeti Egyetem struktúraváltása kapcsán kialakult helyzetre reflektál, valamint feltárja azokat az 1945 utáni eseményeket is, amelyek olykor máig hatóan meghatározták az intézmény működését. Az Origo újságírója, Sztankay Ádám a cikksorozat kapcsán felvetődött kérdéseit - a járványhelyzetre való tekintettel – írásban küldte el a szerzőnek. Ablonczy László ugyancsak írásban válaszolt, s bár hozzájárult válaszai közzétételéhez, olykor személyesen az újságírónak címezte a gondolatait – az időnként esszészerű, ugyanakkor olvasmányos, a szélesebb nyilvánosság számára is egyértelmű, egyben tanulságos válaszokat. Nem is próbáltuk megszüntetni a személyességet. Ablonczy László és Sztankay Ádám írásos beszélgetése.

Cikksorozatának a kilencszáznegyvenes-ötvenes évek főiskolai történéseire vonatkozó részeit olvasva egyetlen szó villan be, amelyet ön is lejegyez: téboly. A kommunista diktatúrának vajon érdeke volt a téboly érzetének fenntartása a Színművészeti Főiskolán, vagy képtelen volt normális mederben tartani az ott zajló folyamatokat?

Téboly, de volt benne rendszer. Gyarmatosított voltunkban elvakult Sztálin-, Rákosi- és pártimádat. Józanul voltak moszkoviták és a bolsevik vallás tomboló hívei.

Színi főiskolán szakmai tehetség és képesség kérdése is, hogy kellő átéltséggel játsszák a hívőt, vagy a gyászoló szerepét, például a Sztálin halálát követő napokban,

ahogyan erről Csurka István is emlékezik Az esztéta című munkájában. Ugyanakkor: az egyszer volt fiatalság boldogságának érzésén se ámuljunk. Hivatásuk is arra szólította őket, hogy a diákok tanulják mesterségüket. Készültek a színpadi vizsgákra, próbáltak, és este statisztáltak a Nemzetiben. Álomvilág, bódult fiatalság. Hisz olyan hatalmas személyiségek, példák közelében lakájkodtak, udvaronckodtak, szolgálták az étkeket, mint Somlay Artúr, Rátkay Márton, Bajor Gizi, Tőkés Anna, Gobbi Hilda. Nádasdy Kálmán, Gellért Endre, Major Tamás rendezéseiben készülni és játszani pedig mámoros órákat és tanulságokat, éves szemeszterek képzetét keltette. Annyi hétköznapi gyötrődés közepette pedig

emberi-szakmai menedéket jelentett például Sulyok Mária vagy Gellért Endre, aki cukrászdába, süteményre hívta diákját, ha délutáni óráján kitűnt társai közül.

Ugyancsak a cikk harmadik részében írja: „A kollégisták eposzához tartozik: Lászlóffy Kata, Selényi Etelka, Lénárd Judit, Felföldi László, Tarsoly Elemér is önkezével végezte be az életét." Megidézi a diktatúra által „kirakatba" kényszerített Soós Imre alakját, aki ugyancsak öngyilkos lett. Lejegyzi, hogy Gellért Endre – aki igyekezett kiállni az üldözött diákokért –, ugyancsak maga vetett véget az életének. Írja azt is, hogy a „félelem nagy kísértő", azért a túlélők évtizedekig hallgattak kínzóik nevéről, illetve a kilencvenes években megjelent emlékiratokban is csak elvétve villannak elő. Mely okok magyarázták a nevek kapcsán a rendszerváltozást is túlélő félelmet?

Azért ma már nem a névtelenségbe kényszerítés korát éljük. Hozzá:

tények, nevek nélkül a történelmet nem lehet elbeszélni.

Édesapja közelében is bizonyára érzékelte, kedves Ádám, hogy a színész kiszolgáltatott. Igazgató, főrendező, főiskolai tanár egy hálózatként működött évtizedeken át.

Nem szívlelték egymást, de a hatalmi érdek, az „egy politikai akol" összetartotta őket. Aczél mesterien játszott velük.

S itt a nagy különbség például a lengyel vagy a román színházak vezetői, személyiségei és a mieink között. Hanuskiewicz, Dejmek és társaik szívós tehetséggel akár a szovjetek ellen is színpadra emelték véleményüket kockáztatva hivatalukat.

Budapest, 1986. január 2. Kubik Anna (Árvai Réka) és Sinkovits Imre (Bódi Vencel) jelenete Sütő András Advent a Hargitán című drámájának bemutatóján. A színművet Sík Ferenc rendezésében mutatja be a Nemzeti Színház társulat Forrás: MTI/Farkas Tamás

Ha Mrożek külföldre távozott, azért a hazaiak ragaszkodtak hozzá, és színpadra préselték darabjait. Nálunk Dunai Ferenc, A nadrág szerzője elhagyta a hazát, többet darabja színpadra nem juthatott, de a kolozsvári magyar színházban igen (!?).

Soha szolidaritás a színházi vezetők között nálunk nem alakult ki, hogy közösen felszólaljanak Aczélnál,

például azért: ne labdázzon Illyés kegyencével, Csurka bálanyáját se jegelje, és Weöres fenevadja is színre szabadulhasson. Bukarestben Ciulei, Pintilie és mások a hazától való távozásig is, feszítve a húrt a kondukátor rendszere ellen, Caragiale-, Sorescu-, Gogol-előadásokkal a nemzetközi figyelem rangjára emelték a román színjátszást. Honi színházi embereink engedtek.

Aczél György aranytavában talentumuk változatosságában feredőztek.

Lám, újólag a késettségszindróma, Ady jegyében is. Valamennyi között persze kivételes virtuóz, a nagy transzvesztita: Major elvtárs. Hubay Miklós mesélte: egyszer Majornál tárgyalt, csengett a telefon; Kazimir Károly, a Thália igazgatója kérelemmel hívta a Nemzeti főrendezőjét. Nagy Attila felmondott, s ha jelentkezne Majornál, így Kazimir, ne vegye fel a Nemzetibe! Úgyis történt, a színész két évig Szegeden játszott, majd kibékültek Kazimirral, és visszatért a Tháliába.

Mert a színész békülékeny, ezért engedékeny is – és folytonosan jó szóra, szeretetre vágyik.

Hozzá: hivatása folytán délelőtt próbál egy szerepet, délután filmet forgat más jelmezben, este a színpadon újabb alakba lényegül. Hivatása a szerepváltás, és érdeke is, hogy tartósan ne éltesse a konfliktust. Különös emlékem a hetvenes évekből: Karcagon filmes beszélgetés, Szirtes Ádám meséli kollégista éveit, egyszer csak megáll, Bacsó Péterre néz, s így folytatja: „Mondd, Péter, mi az oka annak, hogy egyetlen filmedben egy epizódszerepre se láttál még érdemesnek?" Bacsó ült, meg se rezzent, hallgatott, Szirtes pedig szinte vallató tekintettel nézte, nézte a mély csöndben.... Kérdésére még annyit: ne feledje, 1990 után a Főiskola és a Kollégium mozgalmárai még filmeket forgattak, vagyis munkaadóként is működtek. Közbül pedig 1956 forradalmas napjainak máig elbeszéletlen története is alakította a viszonyokat. Bizonyos, hogy a legfontosabb emberi gesztus is munkált a lelkekben: a megbocsátás.

Aki megbocsát, az feledi a másik vétségét, és nem óhajt nevekkel szolgálni.

Újra nyilvánosság elé engedve, Mensáros László első filmje: Nyár a hegyen. Bacsó Péter rendezte, aki egykor Mensáros kirúgásának élharcosaként működött. Mensáros László mély hitben azt mondta: ártatlanul ült börtönben, mégse haragszik senkire, mert máskor vétkezett annyit, hogy megérdemelte a büntetését. Erre mondta Tolnay Klári: „Hát persze, amikor Lacival a Kecskeméti utcában mentem, egyszer csak otthagyott, átrohant a túloldalra, és egy ismeretlen férfit széles gesztusokkal átkarolt, majd nagy örömben beszélgettek. Amikor visszatért, kérdeztem Lacit, ki volt ez a pasas? Mire Laci: a foglárom volt Márianosztrán." ...Történetéhez Tolnay Klári még hozzáfűzte: „Laci lelke bonyolult volt..." Bonyolult korban a színészi, művészi lelkek és viszonyok is különösen bonyolultnak mutatkoztak.

1956 történéseiről, a forradalom által bekövetkezett változásokról is részletesen beszámol az írásában. Véleménye szerint melyek az akkori események legfontosabb momentumai a Színművészeti Főiskola vonatkozásában?

A szeptember végi és október eleji gyűléseken a szólásszabadság és az igazmondás bátorságában a diákság levetette magáról a gyalázkodó jelzőket, és Simon Zsuzsa igazgató és vezetőtársai félelmi légköre ellen fellázadt. Talán ez volt a legfontosabb: a dráma, a szembesítés eseménye. Hogy néhányan fegyverrel nemzetőrösködtek, az ifjonti buzgalom volt, s a Gyárfás Miklós elnökölte bizottmány tanügyi reformja csak szándék maradt. Veszteség például Zsigmond Vilmos, Kovács László és Badal János filmesek távozása. Egyéni és nemzetközi sikerük viszont a magyarság tehetségét és jó hírét egyetemlegesen szolgálta.

Ami változás: a nyílt politikai diktátumos számonkérés besúgási üzemmenetre váltott. Hubay Miklóst, a nagy tudású, szikrázó agyú előadót 1957 tavaszán délelőtt a Nemzetiből, délután a Főiskoláról rúgták ki. Olty Magda (1957-1961) mégis emberi légkört teremtett a diákok körében, persze Kóti Árpád, Madaras József röpült, és politikai okokból másokat is szólítottak fegyelmi tárgyalásra. S az is tény: anatémás maradt és lett főként a magyar, de a külföldi szerzők sora is, a cenzúra megújított szigora pedig sorvasztotta az ifjúság tájékozódási és művelődési igényét.

Lényegüket tekintve miként összegezhetőek a Színház- és Filmművészeti Főiskola kilencszázhatvanas években kialakult pedagógiai szemléletének főbb szempontjai?

A forradalom tabu.

Így a nyilvános beszélgetések, viták, az eszmecserék csonkultsága a pedagógiai, szellemi (ön)cenzúrát is parancsolta.

Ugyanakkor a nyílás jelei is mutatkoztak: a Színházi Intézet kiadásában a világszínház jeles személyeinek (Vilar, Barrault, Brecht, stb.) erősen szabdalt gondolatait sokszorosított füzet formán olvashatták a diákok. Somló István és Lengyel György Színészek, rendezők kötete is már a táguló horizont jegyében ismertette a művészi törekvéseket (1964). Friss levegőt hoztak rangos társulatok budapesti vendégjátékai: Planchon a Dandin Györggyel, a kelet-berlini Brecht Színház, Brook együttese a Lear királlyal, a Varsói Nemzeti a József életével, Marcel Marceau a pantomim világhírű művésze visszatérően érlelő légkört teremtett a szakma, így a diákság körében is. Itthon például Pártos Géza Negyedik Henrik királyának (Füst Milán) előadása. Ádám Ottó munkái, a Pillantás a hídról, vagy az Éjjeli menedékhely. Vámos László Hamletje Gábor Miklóssal. Várkonyi vígszínházi légköre. Kazimir Károly Tóték előadása Latinovits-Dajka Margit-Nagy Attila remeklésében. A főiskolások, akár nézőként, akár statisztaként próbáltak vagy játszottak az előadásokban, szabadszemináriumi alkalmakat idéztek, idéznek fel évtizedek múltán is.

Az említett színházi emberek személyi sugárzása, pedagógiája felerősödött a Főiskolán. Amelynek rektora (1964-1974), Nádasdy Kálmán hatalmas tudása és européer szelleme is emelkedést hozott az ötvenes évek után.

Petrovics Emil a zenei gondolkodást építette be a filmesek nemzedékeibe, a mozgás mint tantárgy igénye is erősödött. Vizsgaelőadáson már külföldi modernek is feltűnhettek (Pinter, Mrożek), de az élő magyar szerzőket Hubay Schönherz Zoltán-darabja, a Szüless újra kedves! képviselte, mert előtte Késdobálók című kétszemélyes játékának vizsgáját betiltották. A klasszikusok közül a Magyar Elektra (1965) és a Bánk bán jutott színpadra (1966), s ha jól tudom, Bornemisza és Katona drámája azóta se szerepelt vizsgaelőadásként a Színművészeti Főiskola/Egyetem programjában. Ami pedig a légkört, a mesterségükre készülődő színházi rendező osztály gondolkodását, egymással való viaskodását, gyűlölködéseit illeti, abban kivételes, megrendítő dokumentum Karinthy Márton A vihar kapuja című beszélgető könyve.

Az 1968-73 között tanuló Marton Endre-osztály színházi regénye nagy kor-idéző. Sok vonatkozásban értelmezi mai teátrumi hogylétünket is.

A főiskolát végzett filmes fiatalokról több jót és sokan elmondtak már, hiszen Gaál István, Kósa Ferenc, Szabó István, Sára Sándor a Balázs Béla Stúdióban korszakos nemzedék. A világ művészetében becsült alkotóként már a hatvanas években díjakat szereztek, járták a nemzetközi fesztiválokat és a hazai iskolákat, ankétokat. Hitelesen harcoltak, s társadalmi üggyé avatták a magyar filmet.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!