Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Orszagút.hu-n megjelent, Déryné hol van? című cikksorozatában ön is megidézi azt az időszakot, amikor 1945 januárjában Major Tamás vezetésével a kommunista párt átvette az uralmat a Nemzeti Színház és a hazai színházi élet fölött. A Színművészeti Akadémia élére – főigazgatóként - a szovjetekhez átállt, a Szovjetunióból hazatért Hont Ferenc színházrendezőt, színházesztétát nevezték ki. Hont Ferenc részben a szovjetektől kapott mintákat alkalmazva, részben még a Tanácsköztársaság alatt kidolgozott elképzelések alapján kezdte meg az oktatás átszervezését, a Színház- és Filmművészeti Főiskola kialakítását, mely intézmény Hont igazgatásának utolsó évében, 1948-ban kezdte meg működését ezen a néven. Véleménye szerint voltak az akkor kialakított struktúrának, működési metódusnak olyan hatásai, amelyek a későbbiek során is – akár több évtizedre szólóan – befolyásolhatták az intézmény „üzemmenetét"?
Hont Ferenc a Szegedi Szabadtéri Játékok hajnali korában, 1933-ban a Madách Tragédiája rendezőjeként, továbbá Az eltűnt magyar színjáték című kiváló, mélyre látó könyv (1940) szerzőjeként is egy nagy formátumú életművet ígért. Párizsban F. Gémier tanítványaként a színház vallásos feltámasztásának ünnepi inspirációját tanulta, s mint szerkesztő A Színpad című periodikája történeti és esztétikai igényessége okán maradandó vállalkozás.
Hosszú a krónikája annak, hogy Hont a Főiskola igazgatójaként mint bukott el a bolseviki küzdelmekben, név szerint és pontosabban: Major Tamás politikai fúrópajzsa virtuózan működött.
Hont hiúságánál csak elvakult bolseviki hűsége volt nagyobb. Moszkovita szellemet hozott úgy, hogy például Bárdos Artúr, Hevesi Sándor, Németh Antal kiváló könyveit, tanulmányait anatéma alá vonta. A tartósnak mutatkozó „metódus"-ról kérdezett: nem észlelni, hogy a maiak Egressy Gábor, Jászai Mari, Horváth Árpád, Gábor Miklós gondolataival, ne adj' Isten Latinovits Zoltán Ködszurkáló című röpiratával is alapoznák hivatásukat. Ha már a sors és ambíciójuk a magyar nyelvű színjátszás ügyébe szólította őket.
Állandósult struktúrák, metódusok? - kérdezi kedves Ádám. Volt bizony. Ideológiai tanmenet különféle címen több mint negyven éven át, persze az időszerű pártpolitikai légkörben.
Németh Antal Nemzeti Színháza, melyről beszélni nem lehetett, szcenikai szemléletében, az új magyar darabok életre hívásának példája anatémás fejezetek a honti kezdés és a későbbi évtizedek színi oktatásában.
Könyvespolcomon sorakozik Kilián Istvánnak és munkatársainak monumentális sorozata, a hazai iskolajátékok és a felekezeti színjátszás darabjainak gyűjteménye.
Hallotta-e, hogy színi múltunk atlantisza valaha a tanmenet része lett volna, netán vizsgadarabként szerepelt a Főiskolán?
Egyről értesültem. Talán 1969/70-ben, amikor Valló Péter Passiót rendezett, de vizsgáját egy előadás után betiltották. Kiváló tanárok, Sulyok Mária, Gáti József évtizedeken át okították a versmondást, nagy költőink sorában Petőfi, Ady, József Attila bizonyos versei(!) örökös repertoáron szerepeltek, de még nem találkoztam egykori főiskolással, aki Kassák Lajos, Weöres Sándor, Pilinszky János vagy Vas István remekeivel szerepelt volna vizsgáján. Nem idézem Major Tamás jelzőit, miként véleményezte Mejerholdot az ötvenes évek elején, szembeállítva Sztanyiszlavszkij mindenhatóságával.
Majd halálához közelítve Major már azt mondta: a harmincas években még „nem értesültek" Mejerhold munkásságáról.
Lenini-sztálini szklerózisáról annyit: 1930-ban jelent meg Németh Antal kétkötetes Színházművészeti Lexikona (Győző Andor kiadása), amely ma is páratlan, magasan jegyzett antikvár ritkaság, ebben Mejerhold munkásságáról éppúgy alapos ismertetőt olvashatunk, mint Tairovról, Reinhardtról, s a világszínház múltja mellett a huszadik század első harmadának valamennyi modern színházi embere szócikkben szerepel. Sztanyiszlavszkijról pedig annyit, nem tehet arról, hogy politikai teoretikusok diktátummá züllesztették rendszerét, alkotó-művészi gondolatait.
Még a nyolcvanas években Horvai Istvánnal beszélgettem a sztanyiszlavszkiji hagyományról, keserűen legyintett a változásra: „A főiskola könyvtárában már egy kötete se található"- mondta.
Talán a „működési metódusok" sorában említhetem, hogy például a XX. század magyar színháztörténetében évtizedeken át a trianoni diktátum utáni részeink színjátszása szóba se kerülhetett. Amint drámairodalmuk sem. És mondja, kedves Ádám,
nem képtelenség, miszerint '45 után Major Tamás a Nemzetibe alkalmatlan szerzőnek minősítette Molnár Ferencet, Lengyel Menyhértet, s más polgári kitűnőségeket?
Ebben az osztályharcos gondolatban a diákok évtizedeken át nem gyakorlatozhattak világszerte játszott színpadi szerzőink darabjaival. Sok évtizedes állandóságnak mutatkozott a bezárkózás. Hogy például más „szocialista" ország főiskolájával sem alakult ki tartós együttműködés. Noha a prágai, a bukaresti vagy a lengyel főiskoláktól (Varsó, Krakkó, Ƚodz) lett volna tanulnivaló. És zártság úgyis, hogy az Universitas Együttes, amikor 1965 tavaszán Nancy-ban nagydíjat nyert a Karnyónéval, ugyan miért nem óhajtották Ruszt József rendezőt meghívni tanítani, aki pedagógusként is bizonyította képességeit. Avagy Harag György, a rendkívüli szellem, a kolozsvári színház művészeti vezetője többször rendezett nálunk, ugyan miért nem érdemesült mesterkurzusra? Haragnak még a zsidó temetőbeli búcsúztatására se utazott Vásárhelyre színi hivatalosság 1985 júliusában. Más szempontot említve: hiteles személytől tudom, Marton Endre és mások igyekeztek megakadályozni Brook társulatának budapesti vendégszereplését.
Barrault társulta 1957-ben Varsóban és Belgrádban is vendégszerepelt, Budapestre nem hívták.
A mulasztások befolyásolták, gátolták a készülődő nemzedékek fejlődését, szakmai gondolkodását. Ady látomásos gondolata 1945 után is igazolódott: „Mi mindenről mindig elkésünk."
A belterjességzárványoz úgyis, hogy a „hiteles szakma" hírverői több évtizedes áldozatos munkája nyomán kialakult:
Kaposváron és a Katona József Színházon kívül alig van élet.
Csak át kell lapozni a világszínház rangos lexikonát, a Bordast. Mihályi Gábor írta a szócikkeket - a hatvanas évektől hiányzik a Nemzeti története, továbbá a határon túli magyar színjátszásnak nyoma sincs, de nem sorolom az arányzavarokat és a hiányokat. A lexikon nem 1990 előtt, hanem 2008-ban jelent meg. Az is sok évtizedes tanulság, hogy a kivételezettség, az örökös dicséret ártott Székely Gábor, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor munkásságának is.
A szellemi, színházi légkör zápulásáról van szó. Ebben a kritikáról is; némely jól nevelt ítész nem kockáztatott, és az Aczél György által betiltott hazai drámák ügyében nem szólalt fel.
Amikor például 1983-ban a szavazáskor a legjobb magyar dráma kérdését tizenöten annulálták, abban az évadban mutatták be Székely János Vak Béláját, s a magyar dráma immár klasszikussá emelkedett remekét, Weöres Sándor A kétfejű fenevad című történelmi panoptikumát is. Kérdezheti, kedves Ádám, én miért nem szavaztam. Sem akkor, sem később.
Már előző évben megtagadtam a választ, mert Kornis Mihály Halleluja című darabját nem lehetett győztesnek hirdetni. Tiltakozásként levelet is írtam Koltai Tamásnak, a szavazás bonyolítójának, hogy kollektíve utasítsuk el a felső parancsot, egyetlen kategóriában se hirdessünk eredményt, ő jól nevelt mindenesként (posztjai: Színház, ÉS, Tévé színházi rovat, Szövetség, Népszabadság, stb.) nem fogadta el.
Majd amikor buggyant a rendszer, harsonás sajnálkozással átadta a díjat. Ez jelentette az ő rendszerváltozását.
És az, hogy egyre gyalázatosabb jelzőkkel illette már nemcsak a Nemzeti Színházat, hanem a nézőit is.
S még annyit, hogy a nagy tanárok, Somlay Artúr, Abonyi Géza, Rátkay Márton távozásával, Nádasdy Kálmán halálával pedig végképp kimúlt a nemzeti színjátszás étosza a Főiskolán, ami következett a kommunista politikai évtizedek diktátumos légköréből is. Bubik István egy színházbeli vallomásában évtizedekre visszamenő igazságként mondta: a Főiskola megalkuvásra, ügyeskedésre nevel, alázatot nem tanítanak, önhittség helyett a kétely sokakból hiányzik, az „erkölcsi nevelés pedig nulla". (Bérczes László - Színház, 1987/5) Kérdezheti, kedves Ádám, és ma miként?
A 2020-as őszi eseményeket nézve úgy vélem: ma sem másként. Legfönnebb azzal a perverzióval, hogy aggosodó tanár urak munkásságuk összegzése helyett a bujtogatás mesterkurzusát művelik.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
