Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor mesél bohém nagyszülőkről, református felmenőkről, egymásra találásról, fájdalmakról, ellenszélben elért sikerekről

Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor harminchárom éve alkotnak párt a magánéletben. Huszonhat éve alapított magánszínházuk, az Operettvilág Együttes produkciói színre kerültek már – egyebek között – Ausztráliában, Algériában, Kolumbiában, Japánban, valamint számos európai országban, Finnországtól Németországon át Olaszországig. Ami a hazai pályát illeti: időnként erős ellenszélben haladnak előre. Az Origónak adott interjúban a művészházaspár tagjai felidézik gyermekéveiket, pályára állásuk körülményeit. Beszélnek magánéletük csalódásairól, ahogy az egymásra találás, az együtt töltött idő örömeiről is.

A kecskeméti évad után nagyobb operatársulattal rendelkező színházak következtek: előbb Debrecenben, majd Szegeden. Aztán, alig három vidéki év után, 1975-ben elszerződött a Fővárosi Operettszínházhoz. Boldog volt, hogy ilyen gyorsan beteljesült az álma?

Zs. A. : Nem is akartam az Operettbe menni. Szegeden nagyon szerettek, elhalmoztak a jobbnál jobb szerepekkel. Amikor megfordult a sorsom, éppen Cherubint készültem énekelni a Figaró házasságában, amiben nem csak a szerep vonzott, hanem a jelmezem is: combig érő, piros, magasított sarkú fekete lakkcsizma; fehér selyem öltönyke. Csakhogy tüdőgyulladást kaptam, nem léphettem színpadra.

Feküdt betegen a színészházban, amikor jött egy távirat az Operettől: szerződjön hozzánk?

Akkoriban Makláry László szüleinél laktam egy apró szobában, szívességből, mert a színészház – egykori bordély – eléggé lepukkant volt. Közbevetőleg: elsőként a tisztelendő úréknál laktam, onnan azért költöztem a hajdani bordélyba, mert nem tudtak megbékélni a ténnyel, hogy későn járok haza. Makláry Laci évtizedekig volt az Operettszínház zenei főigazgatója, akkoriban a Budapesti Arany János Színháznál volt zenei vezető. Nagyon rendesek voltak velem a szülei. Betegségem alatt filmeket vetítettek nekem, nagydolog volt akkoriban egy házi mozgóképvetítő. Nézegettem a filmeket, miközben Vámos László – akkoriban a Fővárosi Operettszínház főrendezője - leutazott Szegedre, a színházunk egyik dramaturgjának temetésére, s megkérdezte valakitől a sírkertben: mi a helyzet a Figaró bemutatójával? Mondták neki: készül, de a Zsadon nem lesz benne. Erre eljött Makláryékhoz, leült a betegágyam szélére, és azt mondta: „Jöjjön fel Budapestre az Operettszínházhoz!" Én pedig azt feleltem:" Nem, Tanár úr, szó sem lehet róla."

Miért felelte ezt?

Zs. A: Nem szerettem a műfajt, túl egyszerűnek, sablonosnak tartottam. Kedveltem a prózai feladatokat is, de a zenés műfajból az opera volt a számomra a meghatározó. Operát énekelni katartikus állapot, hat az intellektusra, az érzelmekre, az is mámorító, amikor megszólal mögöttem a hetventagú zenekar. De Vámos László képes volt felhívni az édesanyámat, és amikor már ketten győzködtek, megadtam magam. Szerencsére nem klasszikus operettben kaptam az első feladatomat, hanem a West Side Storyban énekeltem Mariát. Máig rejtély, miként tudta meg a zeneszerző, hogy Budapesten, a Fővárosi Operettszínháznak van egy új beállója, de még Leonard Bernstein is gratulált egy táviratban.

Amikor Zsadon Andrea 1975-ben az Operettszínház tagja lett, a némileg ifjabb Szolnoki Tibor még a Színművészetire készült, s azt elvégezve került 1980-ban a győri Kisfaludy Színház társulatába. Pályafutása szempontjából meghatározó kiindulópont.

Sz.T.: Bor József, a színház későbbi igazgatója, akkoriban főrendezője, hívott a társulathoz. Shakespeare-tól Moliere-ig, görög drámáktól kortárs műveken át musicalig, operettig - mindent játszhattam. Valamint Győrben ismerkedtem meg a Várkonyi Mátyás zeneszerző, Miklós Tibor szövegíró szerzőpárossal, ami elvezetett a Rock Színház megalapításához. Az első megmutatkozásunk az Evitával még csak egy nyári játék volt a margitszigeti kertmoziban. A következő évben színre vitt Sztárcsinálók is nyári produkcióként indult, csak éppen a győri sportcsarnokban. A Kisfaludy Színházban töltött két évad után lett a Rock Színházé a főszerep az életemben. A kor viszonyait mutatja, hogy a személyi igazolványomban az volt beírva: a KISZ Központi Bizottság munkatársa. A KISZ karolta fel a színházat, a kilencszáznyolcvanas években ez volt az egyetlen lehetőségünk a működésre.

Mindemellett Vámos László figyelő tekintete az ön személyét sem kerülte ki.

Sz.T.: Mesélték, hogy az Evita margitszigeti bemutatóján odaszólt Miklós Tibornak: „Ez a Szolnoki egészen jól énekel, adjatok neki szerepeket!" Vámos mindenkire figyelt. Ám 1985-ben Horváth Zoltán kért fel az Operettszínházban bemutatott Kapj el! című musical férfifőszerepére, még Keszler Pál igazgatása idején. Azt feleltem: köszönöm, hogy vendég lehetek az Operettben. Horváth Zoli azt válaszolta: nem vendég leszel, hanem leszerződsz hozzánk. Nem mertem, egyszerűen nem is lehetett nemet mondani. Vámos László is erősen pártolta a dolgot. Akkor ment ki Németh Sándor Bécsbe, sorra vettem át a szerepeit.

A Rock Színháznak könnyű volt búcsút inteni?

Sz.T.: Imádtam a Rock Színházat, de az otthontalanság – nem volt állandó játszóhelyünk -, a repertoárnélküliség kezdett elcsüggeszteni. Másfélévenként volt egy bemutatónk, azt játszottuk sorozatban. Miközben a színész arra vágyik, hogy szerepek sorát játssza, amíg csak színpadon lehet. Persze rengeteget dolgoztam a televízióban is, de az minden örömével együtt sem ugyanaz, mint a színház. Ráadásul a tévéműsorok kabarészámai miatt – amelyeket imádtam – megorroltak rám Miklós Tibiék. Azt mondták: „Te rocker vagy!" Azt feleltem: „Én színész vagyok." Meg is szakadt a kapcsolatunk, amikor elmentem az Operettbe. Csak A Miss Saigon 1994-es margitszigeti bemutatója alkalmával bocsátottak meg nekem.

Zsadon Andrea Szolnoki Tibor érkezése idején egy évtizede vezető művésznője volt a Fővárosi Operettszínháznak. Bécsi produkciókban is rendszeres fellépő, komoly rajongótáborral. Miként került összhangba a díva és a korábbi társulatában rockernek titulált, amúgy mindig elegáns, ám alig öt éve pályán lévő fiatalember?

Sz.T. : Fontos, hogy tiszta, egyedülálló emberként érkeztem a helyzetbe.

Zs.A.: Tiszta, egyedülálló emberként kocsmázott.

Sz.T: Előadások után valóban feljártam az Old Firenzébe, a budai várba. Vidéki színészként beszerzett kordbársony öltönyömben ültem a bárpulthoz. Annyi pénzem volt, hogy minden este megigyak egy zöld chartreuse-t. Amint beléptem az ajtón, a zongorista elkezdte játszani – ezt az első látogatásomkor megbeszéltük – a Casablanca című filmből a The times goes by című számot. Amikor pedig hébe-korba mellém telepedett egy kurva, a főúr elhessegette: „Hagyja ezt a fiatalembert! Ő nem olyan."

Árad a bú a helyzetből.

Sz.T.: Válás után voltam, amikor az Operettszínházhoz szerződtem. Egyedülálló, csalódott emberként találkoztam egy ugyanúgy egyedülálló, csalódott, szomorú szemű lánnyal – Andrea személyében.

Szolnoki Tibor és felesége Zsadon Andrea Forrás: Koncz Márton - Origo

Andrea is elvált volt?

Zs.A.: Az ügyvédférjemtől már elváltam, miközben Ausztriában intenzíven udvarolt nekem egy ember, akiről sok rosszat hallottam, s már magam is kezdtem érezni, hogy nem tesz jót a jelenléte. Egyébként nem ő volt az első külföldi próbálkozó, de az emberi minőségtől függetlenül minden alkalommal azt éreztem: nincs olyan ember, aki miatt elhagynám Magyarországot.
Hogy lángolt fel a két szomorú ember között a tűz?

Zs.A.: Különös előzmények után. Először egy nyári koncertsorozaton láttam Tibort, amikor operettblokkot énekelt a Bábjátékosból. Kicsit beszédhibás volt, furcsán tette-vette magát, nem értettem: mi ez, ki ez? Aztán ugyanez a pasi – miután leszerződött az Operettszínházhoz - fogta magát a Marica grófnő olvasópróbáján és mellém ült. Kínos volt. Gondolkodtam, hogyan mondjam meg neki, hogy nem nagyon tetszett, amikor először láttam.

Szándékos volt a melléülés?

Sz.T.: Nem sokkal korábban nézőként láttam Andreát a Mária főhadnagy bemutatójában. A nézőtéren szerettem bele. Meghívtak Oszvald Mariékhoz a premierbankettre, ahol megkérdeztem az egyik kolleginát: „Lehet-e közeledni a Zsadon Andreához?" Az felelte: "Hogy képzeled? A Volksoperben is játszik, osztrák udvarlója van!" Aztán jött a Marica grófnő olvasópróbája. Melléültem, végül is partnerek voltunk a darabban, elkezdtünk próbálni, aztán egy hónap múlva összeköltöztünk.

Andreánál hogyan tört meg végül a jég?

Zs.A.: A férfiak sosem hitték el: naiv vagyok, tiszta, átlátszó, mint egy pohár víz. Nem óvni igyekeztek, hanem bántottak. Aztán egyszer csak megjelent egy fiú, aki borzasztóan tisztelt – hasonló tiszteletet addig csak az édesapámtól tapasztaltam -, aki amellett igazi férfi volt. Tibor óvott, védett, úgy csókolt kezet, úgy karolt át, hogy azt éreztem: nekem többé már nincs mitől félnem, hozzon bármit az élet. Illetve volt egyetlen dolog, amitől tartottam: nem mertem elárulni a koromat.

Meddig kerülte a kérdést?

Zs. A.: Sokat sétáltunk a Budai Várnegyedben . Egy alkalommal éppen véradás volt ott egy rendelőben, javasoltam, adjunk mi is. Amikor kérték az adatainkat, a korunkat is meg kellett mondani. Kiböktem, közben azt éreztem: mindjárt elájulok.

Sz.T.: Lesápadt, én csak mosolyogtam: „Andika, nem érdekel a korod, úgy szeretlek, ahogy vagy, a szíved, a lelked, a bőröd, minden porcikádat." Harmincöt év után is így érzem.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!