Leslie Mandoki: Mi magyarok mindent túlélünk, mert pokoli erő van bennünk

Október végén jelent meg legújabb albuma, amellyel többek között Bartók nagysága előtt tiszteleg. A duplalemez két különálló egység, az első a Living in the Gap, míg a második - Bartók nyomán - a Hungarian Pictures címet kapta. Az anyag már megjelenése napján az első helyre került az Amazon klasszikus rockzenei listáján, és sokáig vezette is a hanglemez formátumú eladást Németországban. Leslie Mandoki a szokásos, világsztárokkal teli formációjával rögzítette a hanganyagot, amelynek zenéjét és szövegét zömében ő szerezte és írta is. Eddig összesen négyszer léptek fel vele: Hamburgban, Münchenben, Dortmundban és Berlinben játszottak. A legutóbbi koncert volt a berlini fal leomlásának 30. évfordulójára szervezett állami ünnepség hivatalos záróakkordja. Leslie Mandoki saját bevallása szerint is élete egyik legigényesebb alkotásának érzi az új duplaalbumot. Többek között azt mondta az Origónak, hogy a magyar lelket szerette volna megmutatni vele a világnak, de ugyanúgy célja volt az is, hogy a társadalmak szétszakadására reagáljon vele. Interjú.

Milyen a helyzete a progresszív rocknak vagy a progresszív jazz-rocknak a világon vagy Európában?

Amikor a mostani duplaalbum ötletével megkerestem a zeneipar illetékes nemzetközi döntéshozóit New Yorkban, azt mondták, hogy ez nem létezik.

Nem létezik, hogy egy ilyen album működni fog?

Nem, azt mondták, hogy nem létezik ez a műfaj, mert megszűnt a '80-as években. De szerintük megszűnt a duplalemez formátum is, és koncepciózus album sem létezik már, ami társadalmilag releváns dolgokról szólna. És persze intellektuális jazz-rock sincsen szerintük. Azt mondták, „Leslie, ez mind a múlté".

És ön mit mondott erre?

Annyit, hogy én másképp látom. Meg azt is, hogy szerintem a mai fiatalság megérdemli, hogy intellektuális, tartalmas és formailag értékes zenét kapjon a kezébe. Ugyanúgy, ahogy mi is megérdemeltük huszonévesen. Mert ma már tényleg kevés a duplalemez, a konceptalbum, de mi ezt próbáljuk pótolni. Ráadásul analóg módon vettük fel az egészet.

Gondolom, a kétszer 46 perc sem véletlen...

Hát persze. És ha megnézed a CD-t, vinyl mintájú, ami a mi szabadalmunk. A tokon pedig Csontváry- és Mandoki-festmények. És természetesen vinylen is kiadtuk, és Németországban sokáig első helyezettek voltunk a vinyl-eladásban. Egyébként az egy régi Mandoki-dolog, hogy a lemezhez mindig adjuk a CD-t is, tehát dupla vinyl, dupla CD. Meg egy 100 oldalas könyv is jár hozzá.

Leslie Mandoki Fotó: Csudai Sándor - Origo

Sejthető volt, hogy a Bartókhoz való nyúlás ötlete az öné volt, viszont érdekelne, hogy ezt hogyan fogadták a társzenészek? Volt kapcsolatuk Bartókkal korábbról?

Már az is érdekes történet, hogy nekem hogy jött Bartók. Édesanyám nem volt egy jó mesélő, ezért esténként az ő meséi helyett édesapám hegedülte Bartók Gyermekeknek című művét. Mások anyatejjel szívnak magukba dolgokat, én meg esténként az apai hegedüléssel kaptam ezeket. A következő találkozásom Bartókkal a konzervatóriumban volt. Később pedig, 17-18 évesen kísérleteztem az akkori zenekarommal, de nem lett belőle semmi. Majd sok évvel később volt egy születésnapi bulim. Jó páran összejöttünk a müncheni Piroska nevű étteremben, ott volt például Freddie Mercury is, aki annak idején Münchenben élt. A bulin persze odajött hozzám a cigányprímás hogy „művész úr, mi a nótája?” És elkezdtem énekelni, hogy Tavaszi szél... Mikor végeztem, Freddie mondta, hogy „énekeld el még egyszer”. Még háromszor kellett miatta elénekelnem, és a végén le is írtam neki fonetikusan, az angol kiejtésnek megfelelően, hogy tudja használni. Aztán mikor visszajött Budapestre, egy csomó Bartók-lemezt hozott nekem ajándékba, és mondta, hogy

ezen gondolkodj, ez színtiszta rockzene.

Aztán később is volt egy találkozás. New Yorkban csináltuk a 50 Years of Rock-ot, ami akkor be is került a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a legnézettebb tévés rock-műsor: 12 millióan nézték egy szombat este. Az akkori Mandoki-zenekarban ott volt Greg Lake az Emerson Lake and Palmerből és Jon Lord a Deep Purple-ből. És négy-öt nappal a show előtt elmentünk vacsorázni hármasban, és ők is mondták, hogy ezt a Bartók-dolgot meg kell csinálnunk. Én meg mondtam rá, hogy oké, nekem a véremben van. Pár héttel később pedig neki is láttunk Londonban, csak nem kaptuk meg a jogokat. Ezért úgy döntöttünk, hogy várunk még pár évet, míg lejárnak a jogok, és akkor megcsináljuk. Viszont közben mindketten itt hagytak minket, de én megígértem nekik, hogy megcsinálom.

Akkor végül egyedül maradt az alkotással?

Nagyjából igen. És 2018 januárjában kaptam még egy lökést, amikor a Beacon Theatre-ben játszottunk. Ugyanott, ahol Scorsese a Stones-filmet csinálta. Olyan állótapsot kaptunk ott, annyira ünnepeltek minket, hogy már

azon gondolkodtam, hogy abba kéne hagyni az egészet, mert ennél nincs feljebb.

Aztán elmentem a csemetéimmel Los Angelesbe három hétre, és mégis elkezdtem írni, kicsit elkapott a gépszíj, de mégis félbe maradt. Áprilisban már Kínában játszottunk, és épp tartottam a reptérre, mikor hívott a fiam, hogy „apu, csak hogy tudd, kidobtam a stúdióból két és fél tonna ezt-azt, a nyolc munkás pedig teljesen átépített mindent, de még nem vagyunk készen”. Erre mondtam neki, hogy „jó vicc, de 20 percre vagyok a reptértől, és 14 óra múlva otthon vagyok, szóval majd meglátjuk”. De a fiam erre mondta, hogy bérelt nekem egy házat Balin, ahol hangszerek is vannak, „úgyhogy mész, és szépen megírod életed legjobb albumát. Vagy tényleg abbahagyod a New York-i siker után.”

Fotó: Csudai Sándor - Origo

És tényleg másik gépre ült?

Igen, elmentem Balira. Persze ez nem egyszerű dolog, főleg ha az ember csinált már lemezt a Phil Collinstól a Lionel Richie-n át Jennifer Rushig mindenkinek, de végül is elmentem, és nekiláttam. Szinte ki sem jöttem a házból. Naponta olyan 18 órát dolgoztam. Egy kicsit lefeküdtem, aludtam pár órát, aztán megint dolgoztam, majd megint ledőltem, és szép lassan összeállt. Nem volt mit tenni, mert a fiam mondta, hogy csak akkor mehetek haza, ha megvan.

Hány nap kellett hozzá?

Jó két hét volt, míg megvolt az egész, a szövegek, a leírt folyamatok. Aztán szétküldtem a zenészbarátoknak, hogy gyerekek, itt az album. Nyáron össze is jöttünk nálam, a stúdióban. A banda fele nálam alszik, a másik fele a stúdióban, körülbelül másfél kilométer van a kettő között. Ilyenkor együtt főzünk, együtt dolgozunk. Az elején Cory Henryvel felhívtuk például Chick Coreát vagy Herbie Hancockot, hogy beszéljenek már egy picit neki Bartók Béláról. És persze közben hallgattuk a lemezeket, olvastuk a régi kottákat.

Ezek szerint nem mindenkinek volt kapcsolata Bartók Bélával? Többen szinte felkészületlenül érkeztek...

Hát eléggé. Még előtte küldtem egy-két komplikáltabb kottát nekik, de hát ezek a világklasszisok megoldják így is. És talán ez szült olyan jó pillanatokat, mint amikor Richard Bonának, a világranglista első helyén álló basszistának nagyon megtetszett a Kis kece lányom. A dalt egyébként a lányom megírta angolul, majd fel is énekelte, és akkor szólt Richard, hogy álljunk meg, mert ezt ő is el akarja énekelni. De magyarul. Így aztán megtanítottam neki, és ő elénekelte magyarul, a magyar anyanyelvű lányom pedig angolul. Szóval eljátszottunk az ilyen dolgokkal.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mennyi ideig tartott a németországi közös munka?

Mi ezt úgy csináljuk, hogy két-három napig csak olvasunk. Zongorával, akusztikus gitárral, egy kis dobbal gondolkodunk, írogatunk, beszélgetünk. Ha ilyen virtuóz zenészekkel játszol, figyelni kell arra, hogy nem szabad kijátszani magad az elején. Mert általában az első felvétel lesz a legjobb. Miután analógban veszünk fel, utána már nem tudunk mit csinálni vele.

Ez olyan, mint egy töltőtollal írt szerelmes levél. Ez nem sms vagy a Tinder, ez igazi randi.

Ezért nem szabad kijátszani az ötleteidet. Szóval csak írogatunk, meghallgatjuk az eredetit, hogy játszotta Bartók, satöbbi. Rengeteget beszélgetünk, közben pedig főzünk. Aztán mikor felvétel volt, háromszor játszottuk el, én pedig ebből a háromból össze is raktam. Az mind úgy van lejátszva, ahogy hallod. A digitális dolgoknak van egy pokoli hátránya művészeti szempontból: túl sokat lehet megmenteni az utómunkával. Én pedig úgy tartom, hogy a művészet az maga a játék, nem pedig az, ahogy utólag gatyába rázzuk a dolgokat.

A Bartók Magyar képek kapcsolatteremtő gondolata világos, de hogy néz ki ez önöknél? Mi a céljuk, mit szeretnének összekapcsolni?

Azt tudjuk, hogy Bartók ezt azért csinálta a '30-as évek végén, mert félt a náciktól. És úgy érezte, hogy a művészetben meg kell lennie annak az erőnek, ami megmutatja a mi különbözőségünket. Összeszedi azokat a zenéket, amelyekkel jól be tudja mutatni ezt az olvasztótégelyt, ami a miénk. Amilyenek mi, magyarok vagyunk. Egy kicsit katolikusok, egy kicsit evangélikusok, egy kicsit reformátusok, egy kicsit zsidók, egy kicsit cigányok, egy kicsit szlávok, satöbbi. Ebből van a magyarságunk, ezért vagyunk olyanok, mint egy jó falusi kutya:

mindent kibírunk, mindent túlélünk, mert pokoli erő van bennünk.

Bartók pont ezt dolgozta ki, és nekem is ez volt a célom, no meg az, hogy a bartóki melódiavilágot, ezt az érzelmes, lángoló elmét áttegyük jazz-rockba. Persze hozzáírtunk egy-két dalt, amiket levezettünk a népdalokból. Szóval pontosan az az egésznek a célja, hogy megismertessük a világgal a magyar lelket, a magyar erényeket.

Tehát ha összekötésről beszélünk, akkor azt a magyarság és a világ között kell érteni?

Igen, de az összekötés arról is szól, hogy látjuk a német bevándorlási politikát. Ugyanis ott a narratívák kiszorították a diskurzust a társadalom szélére. Németországban például soha nem volt szabad megkérdőjelezni a bevándorlási politikánkat, mert akkor rögtön kinéztek. És ezek miatt egy társadalom szétszakad, elveszíti az erejét. A rockzenész pedig mindig egy kicsit tüske is a társadalom körme alatt. Mint az újságíró is, aki beleteszi egy kicsit a hüvelykujját a sebek közepébe. Ez a feladatunk nekünk is. A rockzenész 30-40-50 ezer ember elé áll, és ami ott létrejön, az egy kollektív művészi forma, és persze egy nagy felelősség is.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Viszont ahogy láttam, hangsúlyozottan nem mainstream irányban gondolkodnak, pedig a múltját ismerve, akár az is működhetne.

Előtte sem a mainstreamben voltam.

Akkor úgy mondom, voltak kitekintések. Például a Dschinghis Khan nevű formációra gondolok.

Igen, az egy kis szakadás volt.

És nem lenne könnyebb nagyobb hatást elérni egy mainstream megoldással?

A művésznek mindig azt kell csinálnia, ami őszinte, amivel úgy érzi, hogy a közönségének tartozik, a művészi integritás a kulcsa a jó alkotásnak és a sikernek. Egyébként meg mi többet kérhetnék a telt házas nagykoncerteknél, álló ovációknál, a listákon való első helyezéseknél? Vagy annál, hogy

a német kormány úgy dönt, hogy ez a koncert legyen a fal leomlásának harmincadik évfordulójára tervezett ünnepi program záróeseménye

De ott van az is, hogy meghívnak abba a színházba, ahol Scorsese megcsinálta a Stones-filmet. Mit kérhetnék még?

Valóban nehéz mit kérni. Én viszont kérdezek. Láttam, hogy nem látszanak a zenekar jövő évi koncertdátumai. Gondolom, ez nem véletlen, de mégis kíváncsi volnék, hogy eljön-e Magyarországra ez a produkció?

Leginkább azt tervezzük, hogy augusztus 20-22. körül lehessen játszani például a Várkert Bazárban. Ez most a kedvenc gondolatom, ezen dolgozom.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Megnéztem az albumhoz készült werkfilmet, amibe nyilván bekerültek olyan elemek is, amik egy film elemei lesznek. Annak a filmnek mi a célja, hol lehet majd látni?

Az a film a koncerteken hatalmas LED-falon megy a háttérben, mögöttünk, de a német tévé önállóan is leadja. Azt mindenképpen nagy eredménynek tartom, hogy a lemezzel különböző csatornákon több mint 400 milliószor találkoztak az emberek a 82 milliós Németországban. Többek közt a filmen keresztül, mert ebben a számban természetesen benne vannak a YouTube-os nézettségek is. Ami azért is fontos, mert a fiatalságot is el akartuk érni.

A filmben megjelennek Csontváry-festmények. Gondolom, ezeket már nem a zenésztársakkal választotta ki.

A csontvárys ötlet még Los Angelesben fogalmazódott meg, és sajnos egy tragikus helyzetben. Az egész úgy kezdődött, hogy idén januárra meg volt beszélve, hogy játszunk egy zártkörű bulin a Bem rakparton. Pénteken itt játszott a Jethro Tull, megbeszéltem Ian Andersonnal, hogy elmegyünk egy-két múzeumba, másnap meg játszunk azon a zártkörű osztálytalálkozón. Az is meg volt beszélve, hogy a régi, Los Angeles-i barátom, Andy Vajna is eljön a koncertre, sőt, aznap együtt reggelizünk nála, ő csinálja majd a rántottát, mint mindig. Hívtam is reggel Andyt, de nem vette fel: aznap halt meg. Aztán hazajöttem őt eltemetni, és elmentem Los Angelesbe is eltemetni. És

az egész Csontváry-dolog ott született meg, a halotti toron, amikor róla beszélgettünk.

Aztán a részleteket már Csupó Gábor barátommal dolgoztuk ki. Később eljöttem a Nemzeti Galériába körülnézni, majd felhívtam a Nemzeti Múzeum igazgatóját, hogy szeretnék vele körbemenni egy hétfőn, amikor zárva vannak. Rengeteg segítséget és útmutatást kaptam, és sokat járkálhattam fel-alá a múzeumban. Kialakult bennem az egész koncepció, utána meg már csak meg kellett csinálni.