Felföldi Anikó, a szubrett - filozófiai tanulmányairól, a családjuk vagyonát elkobzó korszakról, az életéről mesél

Felföldi Anikó túlságosan szépnek és arisztokratikusnak találtatott a korszak ideáljaihoz képest, amikor a kilencszázötvenes években megpróbált bekerülni a Színművészeti Főiskola hallgatói közé. Néhány éven belül mégis egyike lett az akkor még Fővárosi Operettszínház néven működő intézmény legismertebb művészeinek. A Budapesti Operettszínházban tavaly ünnepelték nyolcvanadik születésnapját, ahol színészi diplomáját is átvehette. Időközben a musical és operett repertoár főszerepeinek sorát játszotta végig, olykor külföldi színházak előadásaiban. A Magyarok Világszövetségének kulturális nagyköveteként pedig pódiumműsorokkal utazta körbe a világot. Színházában, melynek 1966-ban lett tagja, nemrég mutatták be a Csárdáskirálynőt, amelyben Honthy Hanna egykori szerepét játssza. Az előadást a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila rendezte. Felföldi Anikó az Origónak egyebek között azt is elmeséli, hogy miért tartotta fontosnak szubrettként az esztétika-filozófia szak elvégzését, ahogy arról is szó esik, miért lehet hasznos egy barna lánynak úgy tennie olykor, mintha lélekben ugyanolyan szőke lenne, mint a színpadon, parókában megformált figurája.

Körmendi Vilmos zeneszerző, karmester, zenei rendező volt. Óvták a magánéletüket, de annyi köztudott volt: egymásnak és a hivatásuknak élnek. Annyit azért elárul: az Operettszínházban ismerték meg egymást?

1961-ben ismerkedtünk meg, ő hangszerelte Németh Lehel említett lemezét. Nagyon nagy szerelem volt, ötvenhárom év jutott nekünk együtt. Amikor egy szerep kapcsán megkértem, hogy korrepetáljon, segítsen felkészülni, azt felelte: nem lehet, mert akkor óhatatlanul rám erőszakolna olyan megoldásokat, amelyek nem belőlem fakadnak. Azt mondta, tanuljam meg a nótát úgy, ahogyan én gondolom, s ha már kész vagyok, akkor apróságokban szívesen segít. Ez a módszer megerősítette az önbizalmamat.

Operettszínházi pályafutását a Maya című operettben kezdte, ám aztán évekig valóban főként zenés darabokban, musicalekben játszott. A színház vezetőivel jól kijött?

A már elfeledett akkori igazgató viszonylag sok szabadidőt biztosított a számomra. De nem ágáltam, mert egyrészt akkoriban is akadtak kedves szerepeim, ilyen volt például Szakcsi Lakatos Béla „Piros karaván" című művében a cigánylány, Dinka. Vámos László rendezte, s amikor az első öltözéses próbán ceruzával összehúztam a szemem, hogy még keményebben nézzen ki a csaj, ő azt ajánlotta: apró bajuszt is rajzoljak magamnak. Mondtam, hogy az már a második sorból nem is látszik. Azt felelte, nem az számít, hanem a tudat, hogy van. Egy ilyen mondat sokat tud segíteni a színésznek. De mondott más is, amivel a konfliktusokat segített elkerülni. Ám annak kapcsán előbb meg kell említeni, hogy Dinka pont a kivételek közé tartozik, ugyanis szerepeim többségében szőke parókában játszottam, és sokan, a játszott figurákkal azonosítva, a lelkemet is szőkének gondolták. Vámos ajánlotta, hogy tartsam is fenn a látszatott. Konkrétan úgy fogalmazott: vigyázzak, ki ne derüljön, hogy okosabb vagyok, mint a műfajom, mert azt sosem fogják nekem megbocsátani. Jó is volt elbújni az arcom mögé, és magamban mulatni egyesek hülyeségein.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A szabadidejét mivel töltötte?

Részt vettem például a Magyarok Világszövetsége által szervezett, külhonba szakad honfitársainknak készülő műsorokban. A kanadai volt az egyik legfantasztikusabb turnénk. Simándy Józseffel, Sinkovits Imrével, Sas Józseffel és zongorakísérőnkkel, Gyarmati Istvánnal utaztuk körbe az országot. A különböző műfajú kollégák számait én kötöttem össze énekkel vagy prózával, úgy, hogy a közönség nem érzett törést a műsorban. Rengeteg helyen jártam, akkoriban mondogatták a szakmában: „Ez a Felföldi nem is belföldi, hanem külföldi!"

Nagy operettszerepet 1976-ban kapott újra, de azt mindjárt egy trieszti társulatnál: a helyi operettfesztiválon bemutatott Ábrahám Pál-műben, a Bál a Savoyban című darabban. Nem is akárki ajánlotta az olaszok figyelmébe.

Az is azzal kezdődött: kaptam egy táviratot. Abban értesítettek, hogy menjek be az Országos Koncertirodába, mert felkértek Triesztben, hogy játsszam el Daisy Parker szerepét. Azt hittem, hogy elment az eszük. Vili is azt mondta, miután megnézte a kottát, hogy ne vállaljam el. Nem az én hangnememben íródott, ráadásul egy szót sem tudtam olaszul. Mindezt megírtuk az olaszoknak, hozzátéve, hogy amúgy is nagyon sokat kérnék. Azt válaszolták: a szöveg olaszul is megtanulható, a dalokat le lehet transzponálni a hangnemembe, írjam meg, mennyit kérek. Megírtam: annyit kérek, amennyi a nemzetközi szubrett gázsi. Arról fogalmam sem volt, hogy az mennyi, de sejtettem – és jól sejtettem -, hogy több lehet, mint amennyit itt a KGST-piacon el tudnék képzelni. Amikor megjött a szövegkönyv, felkerestem a középiskolai osztályfőnöknőmet, Karsai Luciát, aki később a Pannónia Szinkronfilmstúdióban lett az olasz filmek fordító-dramaturgja. A segítségével megtanultam a szerepet, kiutaztam Triesztbe. Az olvasópróbán az olasz kollégák pergették a mondatokat, aztán fulladoztak a nevetéstől, amikor én hiba nélkül, de szépen lassan, alaposan artikulálva elkezdtem mondani a magamét. Adtak mellém egy súgónőt, aki aztán napi négy órában, kezében stopperrel arra dresszírozott, hogy beletaláljak az élő olasz ritmusába. A bemutató előtt már minden rendben volt, pergettem magam is a szavakat, mint egy született talján, csak azt nem tudtam, hogy voltaképpen miként kerültem én ebbe a helyzetbe.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mikor jött rá?

A főpróba előtt kikukucskáltam az érkező közönségre, láttam, hogy van a nézők között egy hölgy, akit olyan tisztelettel vesznek körül, mint egy királynőt. Kérdeztem a rendezőt – Gino Landit, egy cirkuszi család sarját, színes, sokoldalú pasast, Horváth Tivadarra emlékezető karaktert -, hogy ki ez a hölgy. Azt mondta: „Ő Bársony Rózsi, miatta vagy itt." Kiderült, eredetileg őt kérték fel a szerepre, Európa-szerte ismert sztár volt, az olaszok különösen rajongtak érte. Ám Bársony Rózsi úgy gondolta: az ő korában csak ártana a hitelének, ha elvállalná. Másfelől azt is gondolta: ezt a figurát csak magyar szubrett játszhatja. Elutazott Budapestre, megnézett jó néhány előadást, majd azt mondta az olaszoknak: engem kell megnyerniük. Ott volt a premieren is, rendeltem egy hatalmas kosár virágot, a taps után odanyújtottam neki a proszcénium páholyba. Zokogtunk mind a ketten. Másnap ilyen főcímekkel jelentek meg a lapok: „Jelképes tróncsere az operett egén!". Felemelő volt, még az sem tompította a helyzet varázsát, hogy egy, a rendezőhöz közel álló kollegina azzal a megjegyzéssel adott át egy premierajándéknak szánt sálat, hogy az én koromban már nem ajánlatos a fedetlen nyakat mutogatni.

A közönség lelkesedett?

A jegyiroda melletti épület házmestere azt mondta: kezd vagyonosodni, mert kávét árul az órákig sorban álló embereknek. Amikor lementem a piacra, indult a kurjongatás:" La subrette Anikó! Come va? Bene?" Volt, aki a hátsómra is finoman rácsapott, de ez ott a szeretet jele. A darab két évig színen maradt, utána felkértek Kálmán Imre Chicagói hercegnőjének főszerepére. Trieszti munkáim alapján kerestek meg német televíziósok: a rólam készített portréfilmben Magyarországot is bemutatták. A film után több szerepre is meghívtak a berlini Komische Operbe, az elsőt, a My Fair Lady Elizáját magam választottam. Németül sem beszéltem, de a bemutatóra a berlini hanghordozást is megtanultam. A német közönség is szeretett, de arrafelé kevésbé csapkodják a hölgyek hátsóját. Ám ahogy az olaszok, úgy a nyugat-berlini ismerősök is ajánlották: váltsak hazát. Mindenütt csodálkoztak, de respektálták is, hogy nemet mondtam.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miért mondott nemet?

Harminckilenc évesen egy nyelvéből élő színész már nem tud új szakmai életet kezdeni. De ez csak a praktikus indok. Volt egy társam is, akit ide kötött a hivatása, ott volt a családom, akik itt szenvedték meg a múltat, majd boldogsággal élték meg a sikereimet. Máig őrzöm az albumot, a rólam szóló cikkekkel, amelyeket édesapám gyűjtött össze. Az itthoni közönségnek is képtelen lettem volna hátat fordítani, hiszen nélkülük sehová sem jutottam volna. Szívből mondom, s ami szívből jön, az fontosabb minden praktikumnál.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!