Sajnálom, hogy nem tudok már nagy sétákat tenni

Andorai Péter interjú 2019.03.18 fotó: Csudai Sándor - Origo

A nemzet színésze, a Kossuth-díjas Andorai Péter az egyik legnagyobb magyar színész. Évek óta hiányzik a színpadról, feladatot már csak filmekben vállal. A múltidézés kapcsán szóba kerül amerikai (a kommunizmus szóhasználatával) disszidálása, vándorkedvének is magyarázatát adja, beszél hétköznapjairól, családi ügyekről, ahogy tavalyi találkozásukról is Szabó Istvánnal és Klaus Maria Brandauerrel.

Pályafutása alatt tagja volt a pécsi, szegedi, veszprémi színházaknak, vendégeskedett Szolnokon, Nyíregyházán, másutt is. Azonban az ott töltött idő szempontjából a József Attila Színház viszi a prímet, amelyek a Mafilm után, 1983-tól volt tagja hat évadon át. Majd 2003-tól 2011-ig ugyancsak az angyalföldi teátrum társulatát erősítette. Mi vonzotta a főváros színházi értelemben sokak által peremvidéknek tartott szegletéhez?

Az első időszakban Iglódi István volt a József Attila Színház főrendezője. Fontos alkotója az életemnek, akit stúdiós korom óta ismertem. Érzéke, humora is volt a színpadi helyzetek belső ellentmondásaihoz, amelyeket remekül nagyított fel az előadásokban. Azzal is hatott rám, hogy mindemellett volt benne valami titokzatosság, különös zárkózottság, ami színházi közegben inspiráló. Ami a kétezres éveket illeti, az akkori igazgató, Léner Péter, valamint a színház főtitkára, Stuczman Olga szinte szülői szeretettel vettek körül. Az egész színházat családias légkör jellemezte, ami egyébként máig tart – ezt mesélik nekem a régi tagok, Vándor Éva, Fehér Anna, Kocsis Judit. Hiába mondja a szakma egy gőgösebb, belvárosi része, hogy a József Attila Színház periférikus intézmény, szó nincs erről. Nemcsák Károly vezetése alatt is megmaradt színvonalas, belső viszonyait tekintve meghitt teátrumnak. Más kérdés, hogy én előbb-utóbb mindenhonnan elmozdultam, mert hajt a részben apámtól örökölt vándorhajlamom.

Forrás: Csudai Sándor - Origo

Amikor azonban 1983-ban elszerződött a József Attila Színházhoz, akkor a privát világában is kikötőbe lavírozott. Abban az évben született meg Ábrahám Edittől a fia, Péter. Komolyan hitte, hogy a párkapcsolatban, szülői szerepben révbe ért?

Nagyon, bár ennek mögöttesében némi ezotéria is felsejlik. Amikor Amerikában híre ment, hogy hazajövök, többen kérdezték, hogy jól átgondoltam-e a dolgot. A legközelebbi barátoknak azt mondtam: igen, ugyanis szeretnék egy gyermeket, egy fiút, aki csak otthon születhet meg. Valószínű, hogy családi reminiszcencia volt a dolog mögött. Négy-ötéves lehettem, amikor apám gyakorta említette: lesz hamarosan egy kis házunk a város közelében, a Duna partján, erdő határán, ott élünk majd békésen. Évtizedekkel később úgy éreztem: ami nem jött össze apámnak, azt majd én megvalósítom.

Amikor külön mentek a fiúk édesanyjával, megbeszélték szépen a dolgot, vagy viharosabb volt az elszakadás?

Olyan intim kérdés ez, ami inkább pszichológusra tartozna, nem a nyilvánosságra.

Nem a székely lelkét akarom karistolni, de csak a legnagyobbaktól érdemes tanulni.

Nem voltunk különbek, mint a legtöbb korán elváló szülő. Mégsem volt törés a dologban. Sokan megirigyelnék, hogy milyen jó a viszony közöttünk. Másnak is hasonló békességet ajánlok ilyen élethelyzetben. Voltak persze vargabetűk, de aztán lélekben összetalálkozott a család. Fiam édesanyja gyakran hív, vasárnaponként meglátogat, vagy ha főz valami jót, átküld belőle. Fiamék is respektálják ezt a harmóniát, akiknek különben nemrég született gyermekük, vagyis van már egy pár hónapos unokám.

A fia zenész is, színész is. Másra lett volna esélye?

Ő is olyan, mint én vagy a nagyapja: erdélyi, szűkszavú. Nem nagyon osztotta meg velünk az elképzeléseit, általában utólag értesültünk a döntéseiről. Annyi biztos, nincs semmi káros szenvedélye. Elszántan, tisztességgel, becsülettel halad az útján.

Fia egyszer azt mondta: öntől akkor is tanult, ha csak szótlanul ültek egymás mellett.

Végül is lehet benne igazság. Van erre egy vicc. Megy a székely a szekerével az úton, amikor megszólítja egy legény: „Bátyám, messze van Kolozsvár?” „Nincs messze!”, feleli a székely. A legény kérdi, hogy felülhet-e a szekérre, mire a székely mondja, hogy felülhet. Eltelik egy óra, két óra, még mindég mennek. Végül a diák megkérdezi: „Bátyám, messze van még Kolozsvár?” Mire az öreg: „Most már messze.”

Forrás: Csudai Sándor - Origo

Ami saját útját illeti: volt, amiről úgy érzi, hogy elmulasztotta, kihagyta?

Tenyerén hordozott a szakma, nem lehet panaszom. Azt csináltam egész életemben, amit a legjobban szeretek. Szerepálmom sosem volt, talán csak egy, a III. Richárd. Akkor lett az, amikor láttam a filmet, Laurence Olivier-vel a főszerepben. Sráckoromban többször is megnéztem a Filmmúzeumban. Két forint ötven fillér volt egy jegy, a film pedig ugyancsak indító rakéta volt, az is tolt a pálya felé. A III. Richárdot aztán korán megkaptam. Iglódi István rendezte az előadást, Káldi Nóra volt Lady Anna. De hogy ne legyen minden tökéletes, elmondok még valamit. A Jászai-díjamat Shakespeare Vízkereszt-jének Malvoliójára kaptam, miután szuperlatívuszokat írtak a „mókázásomról”. Jó választás volt Iglódi részéről, pedig én első olvasatra idegennek éreztem a figurát a karakteremtől. Azt gondoltam, inkább a herceget kellett volna rám osztani, aztán próba közben ráéreztem az ízére. Ma azt gondolom: jó lett volna kicsit több vígjátékban benne lenni.

Tavaly Szabó István Zárójelentés című filmjében forgatott, amely az utómunkálatoknál tart. Az osztrák Klaus Maria Brandauer játssza a főszerepet, akivel a Mephistó-ban dolgoztak együtt, mely film címszerepét eredetileg önnek szánta a rendező, de a német finanszírozó ragaszkodott a német ajkú főhőshöz. Erős élmény volt az újabb találkozás?

Brandauer szinte nem változott semmit, kérdeztem is tőle, hogy csinálja? Csak mosolygott. Azért ő is visszavett már a tempóból, ritkán hagyja el Bécset, csak kisebb szerepeket, önálló esteket vállal. De ezt a filmet szívesen csinálta Szabó Pistával, Koltai Lajossal – érződik közöttük a mély kötődés. Jól érezte magát Magyarországon, számomra is felért egy vérátömlesztéssel az a munka. Zebegény környékén dolgoztunk, gyönyörű volt az idő. A késő őszben is ereje volt a napnak.