Kulissza 11. Mensáros László, a színész, akit kétszer is lecsuktak, majd egy fél város kereste a rózsafüzérét

A huszadik század egyik legnagyobb hatású honi színésze volt, akinek folyamatosan kétségei voltak tehetségét, hivatása értékeit, magánéletének számtalan vonatkozását illetően. Kétszer járta meg a börtönt, majd a pályára visszajutva, a kételyeinek is narratívát adó a XX. század című önálló estje emberek ezreinek jelentett fogódzót a Kádár-világban. Gyermekei, unokái visszaemlékezéseiből tudható: odaadó apa, nagyapa volt, annyira, amennyire egy hivatásának élő színész az lehet. Halála után másfél évtizeddel hozta nyilvánosságra dr. Czeizel Endre a hozzáírt levelét, amelyben a színész a genetikusnak vallotta meg: valójában a férfiakhoz vonzódott. Az örök kételkedő a XX. század után Arany Jánosról is készített egy összeállítást, élete vége felé pedig harmadikat is tervezett, amelyben még koncentráltabban beszélt volna önmagáról. Már nem tudta színpadra vinni. A kétezres években azonban – családja engedélyével – megjelent az elképzelt est forgatókönyve. Fellini 8 és 1/2 című filmjéből vett részlet zárta volna, amelynek befejező mondatait a főhős, Guido mondja egy száguldó vonat ablakán kibámulva: „...Csak annyi kell, hogy... nem lefékezni... nem ellenállni... Olyan egyszerű... minden jól van, minden jó... Köszönöm, köszönöm mindnyájatoknak..."

Törlesztés a sorsnak

Mensáros László a legnagyobb lumpolások mellett is óramű pontosságával végezte színészi feladatait. A közönség is csak elegánsan láthatta, ráadásul apaként is igyekezett helytállni. Fontosnak tartotta, hogy miután útlevelet kapott, gyerekeinek, majd unokáinak is megmutassa a világot.
A nagyobb lumpolásokkal azonban csak akkor hagyott fel, amikor 1978-ban, egy ivászat után reggel utószinkronra hívták, s bár időben érkezett, jelezte: képtelen teljesíteni a feladatot. A rendező tombolt. Mensáros ellenállt. Madáchos kollégája,

Huszti Péter kísérte ki végül a stúdió kertjébe, és tartotta szóval, amíg Mensáros László nem jelezte: kész a munkára. Amelyet hiba nélkül el is végzett.

Csermák Ferenc szobrászművész alkotása, egy Mensáros László portré szobor a Madách Színház aulájában, amelyet a szobrász a színháznak adományozott. A mű még a hetvenes években készült és egy olyan pillanatot örökít meg, amikor a színművész Radnóti Miklós egyik költeményét szavalja Forrás: MTI/Lakatos Péter

Élete végéig hálás volt ezért Husztinak, akit egyébként is igen szeretett.

Az sem számított ez ügyben, hogy Ádám Ottónak köztudottan Huszti Péter volt a kedvenc színésze.

Mensáros Lászlót a szinkronbeli skandalum másnapján érte az első infarktus.

Többször elmondta: a halálközeli élmény és az előző nap történései még inkább megerősítették hitét a Mindenhatóban.

Felhagyott az éjszakázással, ám a maradék tizenöt évében egyre több súlyos betegség támadt szervezetére.
Ugyanakkor folyamatosan tanított, s miután 1984-ben nyugdíjazását kérte a Madáchban, több szerepre visszajárt a körútra. Ahogy az ország más társulataiban is kapott feladatokat. A nyíregyházi színházhoz tagnak is elszerződött. Igaz, Léner Péter direktor nem vette túl szigorúan a szerződési kötelezettséget. Pedig Mensáros László és nyíregyházi igazgatója világnézetükben fényévekre voltak egymástól. De egyikük sem próbálta megtéríteni a másikat. Illetve: a színész, az színész. Egy alkalommal a város főterén sétáltak, amikor Mensáros rémülten megállt.

Mi a gond?

- kérdezte direktora.

Elvesztettem a rózsafüzéremet!

- felelte a színész. A színházvezető keresni kezdte, lassan lépegetve, bokáig hajolva fürkészte a járdát. Hamarosan egyre több járókelő, már a fél város is csatlakozott hozzá, hasonlóképen földig hajolva, hogy megleljék kedvenc művészük rózsafüzérét. Mensáros kedvtelve nézte őket. Aztán homlokára csapva leállította a keresést:

Pardon, jut eszembe, hát nem is volt nálam!

Mensáros betegségei miatt a nyíregyházi kórházba is bekerült.
Akkoriban már érződött a rendszerváltás szele, és híre ment – tévesen –, hogy Mensáros Lászlónak kiváló politikai kapcsolatai vannak. Volt gyárosok, egykori földbirtokosok, rangjuktól fosztott arisztokraták járultak kórházi ágya elé, ott kérték: segítsen nekik visszakapni, ami elveszett, amikor majd változik a helyzet. Mensáros László áldásra emelt kézzel ígérte mindnek: úgy lesz, nincs miért aggódniuk.

Mókázott, színészkedett, törlesztett a sorsnak.

Az Idő szerepe

A rendszerváltás hajnalán azt mondogatta:

a Kádár-világ évtizedei súlyosabb szövődményekkel járnak majd, mint egy szimpla nátha.

1989. június 16-án tevékeny résztvevője Nagy Imre temetési szertartásának. Miután Sinkovits Imre reggel tíz órakor ismerteti a megemlékezés forgatókönyvét, a kegyeletüket virággal kinyilvánító megemlékezők hosszú sorban járulnak a ravatal elé. Közben Mensáros László valamint két Ifjabb kollégája, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán át sorolta az 1956-t követő kivégzések áldozatainak névsorát.

A felolvasás a temetőben is megismétlődött, ahol Mensáros László már Darvas Ivánnal felváltva olvasta fel betűrendben a több mint kétszáz kivégzett nevét.

Itt hangzott el Orbán Viktor nagy hatású történelmi beszéde, amelyről Mensáros sosem titkolta, hogy az összes beszéd közül ez volt rá a legnagyobb hatással.

Régi szerepálmát, Az ügynök halála Willy Lomanjét is Nyíregyházán játszhatta el. Voltak elismerő, akadtak kevésbé lelkes kritikák. Egy nem túl elragadtatott kollégájának azt találta mondani:

Nem vagyok jó színész, kétségtelen, de valaki vagyok. Ez még mindig jobb, mintha valaki jó színész, és ugyanakkor egy senki.

Utolsó szerepét a Madách Színházban játszotta Forrás: mensaros.hu

Mensáros László rendkívül jó színész volt. Utolsó szerepét a Madách Színházban játszotta: Shakespeare Téli regéjében az Időt. Arról írta Koltai Tamás:

Mensáros nyájasan, tagoltan, értelmesen, s mégis szenvedélyesen figyelmeztetett az időre. Iskolát teremtett ezzel az egyszerű, szikár, száraz modorral, ahogy az idő monológját is elmondta, a hangsúlyozottan prózai értelmezéssel, amely tárgyilagossága ellenére (vagy éppen tárgyilagossága folytán, mert megelégelte az álérzelmek, szirupos érzelgőségek divatját) szemérmes érzést, szenvedélyt, lírát és indulatot sugárzott.

1993. január 14-én Görgey Gábor készített éjszakai interjút a budapesti Kútvölgyi kórházban gyerekkori barátjával. Mensáros László abban a Hamlet színészmonológjának vonatkozó részleteit idézve fogalmazta meg ars poeticá-ját.

Aki kimegy a színpadra, annak azt kell elérnie akár a Csárdáskirálynővel is, hogy a vétkes megőrüljön, képedjen az igaz, s a közönyös zavarba essék.

Mensáros Lászlót egykori tanítványa, Várfi Sándor 1993. február 6-án látogatta meg a kórházban. Bevitte mesterének a Goodbye, Charlie! című vígjáték videofelvételét. Mensáros jókat nevetett Hernádi Judit és Sztankay István játékán. Apám nemcsak kollégája, barátja volt, de – talán érdemes említeni – hasonlóan istenes ember, s bármely társulatban ugyancsak afféle kívülálló.
Mensáros László másnap halt meg, február 7-én.

Farkasréten búcsúztatták. Temetésén szakadt a hó, fehérbe vont mindent. Mensáros László naplójában tette fel a kérést: "Lehet-e rossz a halál?" Választ is adott rá: "Isten nem akarhat nekünk rosszat."

Mensáros László (1926-1993) Kossuth-díjas színművész és színházi rendező nyughelye a Farkasréti temető művész-parcellájában Forrás: MTI/Jászai Csaba

Források:
Mensáros László élete és pályafutása 1926-1993 – Kairosz Kiadó, Mensáros László Alapítvány. Budapest 2001
Mensáros László albumából - Sas György cikksorozata 1985.
Galsai Pongrác: A besurranó szerkesztő/ Egy színész lelkivilága – Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1976.
Mensáros Zoltán: Párhuzamos magányok – Európa Könyvkiadó 1994.
Deák-Sárosi László: Mensáros László történelmi magányügyei – Nemzeti Digitális Archivum és Filmintézet - http://mandarchiv.hu publikálva: 2013
Belső békére vágyom – Ablonczy László interjúja Mensáros Lászlóval 1988.
Mensáros László: Mit is akartam mondani? Önéletrajz helyett – szerkesztette Balatoni Mónika Kairosz Kiadó 2003