Az új barbárság előhírnöke. Avicii portréja

Avicii
Vágólapra másolva!
Avicii a fesztiválszezon legfiatalabb világsztárja. De vajon mit kezdjen viharos sikerével az, aki friss ötleteket, újításokat vár a zenétől?
Vágólapra másolva!

Veni, Vidi, Avicii

Avicii eddigi, négy-öt éves pályafutása egy gáncsnélküli, tipikusan 21. századi sikertörténet. Adott egy érettségiző svéd srác, aki otthon elkészíti a Commodore 64 egyik témájának house-verzióját (Lazy Lace), amivel némi ismertségre tesz szert, köszönhetően a Myspace-nek és a már tartó chiptune-őrületnek. Rögtön talál egy kiadót is hozzá, majd nem sokkal később már Dizzee Rascalnak készít remixet.

Svédország is elég jó közegnek bizonyult számára. Nemcsak azért, mert a svédek az USA és az Egyesült Királyság után a harmadik legnagyobb pophatalom; hanem mert Stockholmban ekkor már pörgött a Swedish House Mafiás figurák és Erik Prydz nevével fémjelezett electro house-vonal, akik a David Guetta-i csapásvonalon készítgették az egyszerre klubos és rádióbarát slágereiket. Avicii pedig amolyan jó tanulóként tökéletesen elsajátította, hogy meddig érdemes kitartani egy viharszerű fokozást, hol veszi ki magát jól egy fogós szintidallam, hol jön ki jól egy kiállás, és mikor kell úgy leszakítani a mennyezetet, hogy abba egy stadionnyi ember beleőrüljön - ha úgy van.

Poszt-retró

Avicii legnagyobb újítása, ha gonoszok akarunk lenni, az volt, hogy neki aztán tényleg nem volt semmi eredeti ötlete. Jól kipróbált formákkal játszik, saját dalai és remixei közt tulajdonképpen csak az a különbség, hogy ő választotta ki a feltuningolandó dalt, vagy épp érkezett egy felkérés valakitől, hogy lenne ez vagy az a dal. Így első bombaslágere, a Seek Bromance is egy fogós popsláger (Love U Seek) és egy saját instrumentális darab (Bromance) kvázi mash-upja, parti-kompatibilisebbé tétele lett.

Avicii-t akár úgy is lehetne jellemezni, mint a poszt- utáni zenék szupersztárját. Nála minden egyidejű, nem számít a dolgok eredete, csak az a lényeg, hogy király legyen a dallam, és tökéletesen illeszkedjen a kicentizett képletbe. Nem csak, hogy belátja, hogy nincs új a nap alatt, de már a retrót is elavultnak véli - mint görcsös önámítást, csalfa reményt, hogy az idézőjelek, iróniák, másfajta megvilágítások majd frissebbnek mutatják a zenét az azt megelőző trendeknél; a különféle crossover stílusok pedig már csak egymás torz revivaljaként hatnak.

Azt mindenki döntse el, hogy Avicii mindezt végiggondolta, vagy csak úgy tapintott rá az egészre, ahogy bizonyos költöző madarak megérezvén a meleg időszakot áthelyezik fészküket - és kockás ingében, üres tekintettel, de mosolyogva, úgy vette elő Etta James Something's Gonna Hold On Me-ját, mintha csak karácsonyra kapta volna a lemezt szüleitől, gondolván: biztos szeretni fogja a gyerek. Mert gondoljunk csak bele, ha mondjuk valamelyik trendi future garage előadónak jutott volna eszébe, hogy szilánkokra tördelje Etta James egy hajdan népszerű, mára kissé talán elfeledett dallamát, majd ráhintse egy elidegenített, rideg alapra - akkor azt tuti meglúdbőrözték volna a hipszterek, hogy milyen eredeti így ebben az új környezetben. Ráadásul Avicii a soul-énekesnőt még halála előtt vette elő, amikor még ez kevésbé lehetett nyilvánvaló ötlet.

A mainstream megöli a hipszter-kultúrát?

A Levels 2011-ben aztán hatalmas sláger lett, amivel Avicii végleg belépett a legfelső ligába, a nála vagy húsz évvel idősebb David Guetta és Tiësto mellé; valamint a még az előbbieknél is idősebb Madonna is felkérte, hogy készítsen egy remixet az MDNA-album második kislemezéhez. Alapesetben valószínűleg itt pontot is tehetnénk a történet végére, na, jó, nem egyet, hanem hármat. Avicii a szép hosszú pályáján végigtáncoltatott volna még jó néhány generációt, ezzel párhuzamosan pedig szép lassan kialakult volna egy masszív ellentábora, akik a szokásos vádakat citálgatták volna a végtelenségig, azaz hogy lélektelen, ötlettelen, végső soron kommersz szemét, amit Avicii csinál.

Ekkor azonban olyan történt, amire talán senki se számított: Avicii új száma, a Silhouettes megkapta a Best New Music plecsnit attól a Pitchforktól, ami épp a mainstreammel szemben induló indie-kultúrának volt eddig a zászlóshajója, és egyben a hipsztereknek valamint a közepesen felületes, de a trendiséget igénylő fiataloknak szinte kizárólagos zenei ízlésformáló oldala. És bár nem volt teljesen előzmény nélküli a dolog (az Arcade Fire tavalyi Grammy-díja is jelezte, hogy a független vonal is egész közel szelídült már a fősodorhoz, ugyanígy a Pitchfork Skrillex-interjúja a másik oldalról is jelezte a nyitást), mégis a magát széleslátókörűként definiáló Pitchfork eddig meglehetősen önkényesen, egyoldalúan használta a Best New Music címkét, ami idővel kódolta azoknak a sikerességét, akik megkapták. Bár nyitott a pop, majd a hiphop felé (bár a kísérletező zenékkel és a brit zenekarokkal is csínján bánt), azért az elektronikus tánczene olyan terep volt eddig, amiről gőgösen hallgatni illett.

Mivel az ominózus kritikában, amit ráadásul a Pitchfork alapítója, Ryan Schreiber jegyez, a tavalyi, annak idejét górcső alá nem vett, Levels is méltatva van, felmerül a kérdés, hogy miért pont most kellett ezt meglépni. A Pitchfork holdudvarába tartozó zenekarokban maga a Pitchfork sem lát perspektívát, és azért igyekszik az ép virágzó elektronikus tánczene felé nyitni - mert, ha tetszik, ha nem, kicsúszni látszik kezükből a kenter? Vagy az a filozófia, hogy ha a független zenék már nem tudnak semmilyen új ötlettel előállni (legalábbis olyannal, ami mindenki számára látványos, nemcsak a beavatottak látják rajta, hogy újdonság), akkor hagyjuk az aggódást a csudába és örüljünk mindannak, ami már megvan - itt, az utolsó grádicson?

Így vagy úgy, a Pitchfork eddig azok a zenék felé húzott - vagy legalábbis ezt sugallta -, amelyek kikezdik a konvenciókat, az átlagos zenefogyasztók elvárásait, amelyek folyamatosan megújítják, újraírják a műfaji szabályokat, új hangzásokat, ritmusképleteket keresnek. Mondhatni, a Pitchfork a nyugati elitkultúra több évszázados szemléletét vallotta. Most pedig ezzel ment szembe azzal, hogy egy olyan dalt tüntetett ki, ami éppen a konvencióknak és a kényelmes hallgatói igényeknek akar eleget tenni, és a szórakoztatáson kívül semmi más, magasztosként feltüntethető célja nincsen. Régi vitatéma a szórakoztató- és a magas(abb) művészetek viszonya, de most talán aktuálisabb, mint valaha; hiszen - akármennyire is utópikus elképzelés - ha a mainstreamtől függetlenedni vágyó, azt felülmúlni akaró vonal idővel nem tud előállni valami újdonságnak legalább a látszatát keltő dologgal, akkor eljöhet az a korszak, ahol minden egyforma popzeneként tűnik fel.

Mindenesetre most csak annyi biztos, hogy Avicii, ez a régi fogalmak szerint művésznek nehézkésen, inkább csak jó iparosnak nevezhető srác, lévén nagyon fiatal, ott lesz, amikor eldől ez a játék. Így hallgassátok.