Szipusok, akik alkimistának képzelik magukat. Újdonságértesítő

Jack White főzenekarának feloszlása és válása után adta ki első szólólemezét, öt évvel az utolsó White Stripes-album után. Spoek Mathambo túlnőtt Dél-Afrikán, Nina Zilli pedig az Eurovízión. A Circle Of Ouroborus az egyik legizgalmasabb metálzenekar, azt leszámítva, hogy igazából nem is metál.

Nina Zilli: L'amore e femmina

B

Várakozások: Nina Zilli az az olasz énekesnő, aki az Eurovíziós fesztiválon az elvárt ballada helyett egy rockosabb, feszesebb darabot választott végül, amit mi is szerettünk az Eurovíziós cikkünkben. Ugyan ő is a "genetikusan a dalfesztiválra tenyésztett" San Remó-i énekesek közé tartozik, de korábban tanult operát is konzervatóriumban, VJ-skedett az olasz MTV-n, sőt, még az együttes alapítással is megpróbálkozott. Így természetesen adódik, hogy a (pop)kultúra egy viszonylag nagy szeletére van komoly rálátása.

Eredmény: És ez a tájékozottság meghallatszik magán az albumon is. Ami ugyan ritkán és akkor is csak egy kicsit lép ki a jól hangszerelt, soulos felnőtt pop komfortzónájából, de amikor igen, akkor azt mindig ízléssel teszi. Sokak számára kevés dolog hangzik borzasztóbban a "rejtett trance-szintis, kvázi-diszkó balladánál", de ők is kénytelenek elismerni, a nyitószám Per Le Strade mennyire elragadó. Hasonlóan jól sikerült az eredetileg Eurovízióra szánt giccsballada, a Per Sempre is, és akármilyen elcsépelt a westernes "rockolás", Ninának még ez is jól áll az Annában. Külön kiemelendő, hogy bár nekem alapvetően a mások által írt számok a személyes kedvenceim (a Per Le Strade mellett a La Casa Sull'Albero), Zilli sem átall részt venni a szerzői munkákban - a lemezen öt számot is teljesen ő írt meg és a vonósok hangszerelésében is részt vett.

Alapvetően tehát egy szórakoztató és erős album a L'amore e femmina, amibe gyönyörűen illeszkedik be Nina képzett hangja. És amit igazságtalanul hoz hátrányba, hogy annyira hivatkozik az olasz popzenei hagyományokra - aki mondjuk rendszeresen nézte a Bűvölet című sorozatot vagy úgy általában a Magyar Televízió olasz gyártású szappanoperáit, az talán túl sok dallamot/akkordmenetet fog felismerni erről a lemezről is. Azonban ha attól is eltekintünk, hogy szinte végig ugyanabban a feszes középtempóban lüktet az album, észrevehetjük benne azt a gyöngyszemet, ami utat mutathat a többi "felnőtt pop" alkotás számára is.

Kiknek ajánljuk: Akiket nem riaszt el egy San Remó-s múlt. (BD)