Szipusok, akik alkimistának képzelik magukat. Újdonságértesítő

Jack White főzenekarának feloszlása és válása után adta ki első szólólemezét, öt évvel az utolsó White Stripes-album után. Spoek Mathambo túlnőtt Dél-Afrikán, Nina Zilli pedig az Eurovízión. A Circle Of Ouroborus az egyik legizgalmasabb metálzenekar, azt leszámítva, hogy igazából nem is metál.

Spoek Mathambo: Father Creeper

B+

Várakozások: A zenei világ éberebb része már jó ideje - minimum 2007, a Township Funk óta - figyeli Dél-Afrikát, az ottani elektronikus zenei mutációkat. Előbb a kwaito hódított világszerte, aztán 2010-ben sokakat elkápráztatott az egészen valószínűtlen shangaan electro is (mindkettőről lásd e cikkünket). Spoek Mathambót először az előbbihez sorolták, de mostanra túlnőtt a hírneve a kwaitón; a Svédországban élő zenész második nagylemezéről már minden magára valamit adó lap írt kritikát. Érdekesen megosztottak a reakciók: a Pitchfork 5,7 pontjától Robert Christgau A értékeléséig és a (mostanában nagyon ráerősítő) Spin 9 pontjáig terjednek. Érdekesség, hogy míg az első album a BBE-nél jött ki, ezt már a Sub Pop adta ki (manapság már tényleg az a meglepő, ha indierockról elhíresült kiadók indierockos előadót szerződtetnek). A lemezt itt végig lehet hallgatni, Spoek Mathambo pedig élő zenekarával május 11-én lép fel az A38-on.

Eredmény: Az, hogy jóindulattal közepesnek vagy eléggé, esetleg nagyon jónak tartja-e az ember a Father Creepert, alapvetően attól függ, hogy önállóan megálló dalokat vár-e tőle, illetve olyan lemezt, ami ezekből áll össze; vagy pedig valamiféle víziót, ami előrébb való azoknál a számokban, amikben manifesztálódik. Az előbbi megközelítésből nem túl jó az eredmény: tényleg elég összevissza a lemez, mindenhonnan (az előző lemezhez képest sokkal több helyről) összelapátolt elemekkel: Van rajta fenyegető elektropop, sötét hiphopos elektronika, ámde könnyed kalimpálás is; önmagukba visszatérő afrikaias gitármotívumok és alt. rockos torzított riffelég; olyan szám, ami a Talking Headstől jut közepesen durvuló gitárnyűvésig; mi több, a végén sötét ambient vezeti fel a záró, elnyújtott balladát. Nincsenek viszont igazán megmaradó refrének; a számok önmagukban is kissé szétesnek, hát még egyben. Meg hát igaz, hogy Spoek Mathambo száraz hangja nagyon jellegzetes, de közelebb áll az idegesítőhöz, mint ahhoz, amit minden további nélkül jónak lehet nevezni. Kicsit hamisan és meglehetősen szűk hangterjedelemben énekel, illetve rappelése sem megy túl az évtizedekkel ezelőtt kifejlesztett ritmusokat használó beszéden. A másik megközelítés viszont sokkal több jóval kecsegtet. Azért annyira nem nehéz megtalálni azt a két vonást, ami összefogja a valóban sokféle részletből összeálló lemezt. Egyrészt a hangzás, ami most is olyan, mint ahogy az első lemezét leírtam: határozottan nyers, sokszor valahogy tompa is (nemcsak lo-fi), amitől még a vidámabb számok is kapnak valami klausztrofóbiás színezetet, és az egész sokkal fenyegetőbbnek és sötétebbnek tűnik, mint amilyen "rendes" produceri munka mellett lenne. Másrészt még a hangzáson is túlmutat az, hogy Spoek Mathambo eléri, hogy a legkönnyedebb zenei részletek is nyomasztóvá váljanak, vagy legalábbis valami ilyesmibe fussanak bele végül. (Na vajon miért, könnyen adódik a megfejtés: Dél-Afrika stb.) A legfurább az, amikor amúgy önmagukban mókás ötleteket térít el a sötétség felé: a nyitó Kitesban, ahol egy rövid gitármotívumra videójátékos kuttyogás felel, vicces is lehetne, de nem az; a Venison Fingersben, ahol követhetetlenül kopogó ritmus találkozik gyerekdalos danolászással, de a sürgető tempó kap valami nyugtalanító felhangot (hova sietünk így? menekülünk valami elől?). A Dog To Bone elejét afrikaias gitár határozza meg, aztán egy tapsolós kiállás jön, de lám, mégsincs benne semmi felszabadultság - a végén a széttört breakbeat mintha levegőért kapkodna. A Skorokoro pedig ugyanazon a sántító-bicegő alapon próbál ki mindenfélét: szétcsúszott és fenyegető hiphopot, hamis popot. De vannak direktebben nyomasztó számok is: a kapkodó és torzan szirénázó Put Some Red On It; a zongoráról nyúlós szintikre váltó, végül fojtott mutáns dubba torkolló Father Creeper.

Az első lemeznél zavart, hogy mindössze két szám emelkedik ki (a csapkodó-mondókázó és ellenállhatatlan Mshini Wam no meg persze az egészen valószínűtlen Joy Division-feldolgozás). A Father Creeper sem kínál több könnyen megjegyezhető azonosulási pontot, viszont ha nem ilyen szűken értett popzenei mércével mérjük, akkor bőven találunk rajta izgalmakat. Egy tagadhatatlanul egyedi látásmóddal bíró zenész műve - és ennek a látásmódnak a sajátosságaiból (mondjuk úgy: szertelenségéből) az is adódik, hogy ez nem egy tökéletes remekmű, sőt, valószínűleg később sem várhatunk tőle ilyet. De ettől még bőven érdemes megismerkedni vele.

Kinek ajánljuk: Aki nem a tökéletességet hajkurássza. (RA)