Ingyenzene: ennyit a misztériumról

Szellemsoul-énekesnő a befutás küszöbén; cinizmustól mentes svédek; keménykedő hiphop és elhaló ambient megfoghatatlan hangulatú találkozása. Zomblaze megerősíti helyét a legjobb magyar producerek között. Afrolatin pszichedelikus rock-punk-jazz; etno-beat-funk-prog a Naprától. Meg egy kis rendes rock. 

Doe Paoro nagyon feljövőben van, megérdemelten: innen letölthető Slow To Love című lemezét érdemes meghallgatni (annyiért a miénk, amennyiért akarjuk, lehet 0 is). A brooklyni énekesnő azt találta ki műfajmegjelölésnek, hogy ghost soul, és ez elég jó is, bár azért kicsit túlzás: nem annyira fura ez a zene, mint ez alapján tűnhet. Intim, bár néha grandiózusba forduló szomorú soul-dalokat énekel, egy-két kitérővel a poposabb irányba. Klasszikus értelemben vett nagyon jó hangja van, ami néha meglepő fordulatokat tud venni, lásd például Born Whole című klipdalát alább. (Érdekesség: egy különleges tibeti énektechnikát is tanult.) A kíséret is hasonló szellemű: megszokott formákat csupaszít le vagy dob fel egy-két meglepő ötlettel. Van itt kedves csingilingikkel mgszórt popdalocska, minimalista hiphop, funk egyetlen dobbal és orgonával előadva, szórványos hegedűfutamoktól nagyszabású balladává fejlődő klasszikus hangszerelésű dal. Egy mókás leírás szerint Adele találkozik Lykke Livel és a Florence And The Machine-nel, Brooklynban. Nem Doe Paoro képességein - hanem ki tudja, min - múlik, hogy ha nyilván nem is Adele-hez, de mondjuk Lykke Lihez hasonló sikereket érjen el.

Zomblaze-ről legutóbb Szintetika című letölthető lemeze miatt írtunk, mégpedig azt, hogy az album első fele gyakorlatilag hibátlan: a hiphop és az apokaliptikus elektronika sűrű és erős, sötét és húzós keveréke. (A producer honlapja azóta átalakult, a lemez fent van még.) Új lemeze, a Dronk Noise nem ennyire tömör, viszont egyenletesebb. A Budabeatstől és a WacuumAirstől is letölthető 51 perces album a hiphop, a dancehall és a kísérleti elektronika háromszögében mozog. Csak három számban van vendégszereplő, Kemon illetve Ponza és Vanis; de a samplerből ragga is megszólal, vagy éppen egyszer Michael Jackson. Szintik helyett amúgy is hangmintákat használ Zomblaze. A hiphopos vagy jamaicai eredetű ritmusokat gyakran megtöri, -szaggatja, néha a fifikás-de-kemény drum and bass vagy breakcore közelébe jutva; mélyen dörmögő basszusokat használ. De azért nem igazán sötét a Dronk Noise, és a nyomottabb pillanatokban sem kell sokat várni arra, hogy beszüremkedjen egy kis napfény, vagy akár átmenjen a zene lazába (lásd az alábbi slágert). A lemez tehát megerősíti, hogy Zomblaze a kimagaslóan legjobb magyar producerek egyike. Lemezbemutató koncert február 23-án, pénteken lesz, részletek itt; a buli egyben a "Bakelitet a Budabeatsnek!" pénzgyűjtő akció része, aminek a nevében van a célja.

Tízéves a svéd Service, a "titokban nagyon nagy hatású" kiadó, ami a kritikuskedvenc svéd zenekarok legújabb hullámának több előadóját is befuttatta: The Tough Alliance, Jens Lekman, The Whitest Boy Alive, The Embassy jelentettek meg itt lemezeket. Az évforduló örömére készült a Decennium című válogatás, amit innen lehet letölteni. (Az Info feliratra kell kattintani, vagy itt a zip.) A válogatáson a fentiek (mínusz The Whitest Boy Alive) mellett mások is szerepelnek. Az 53 percet egyben hallgatva a közös hozzáállás tűnik fel. Mintha ezek a svédek tökéletesen elsajátították volna, hogyan kell popdalokat írni, legyen szó szintis-táncosról, durvulás nélküli torzított gitározásról, esetleg dúsan hangszerelt intim vallomásról - ámde valahogy elkerülték volna az ezzel majdnem mindig együtt járó hideg profizmust avagy cinizmust, megmaradtak volna jó értelemben naivnak.

Evian Christ egy ún. misztikus producer volt, vagyis egy darabig nem lehetett tudni, hogy kit takar ez a szuper művésznév. Aztán annyira felbuzdultak a netezők a YouTube-ra feltöltött számaitól, hogy leszerződtette a witch house terjesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Tri Angle. A kiadó egy letölthető mixtape-en gyűjtötte össze eddigi számait, továbbá elárulta, hogy Evian Christ valójában Joshua Leary, angol és 22 éves - ennyit a misztériumról. A mixtape-től még több netező buzdult fel még jobban; emberünk már hivatalosan nagyon feltörekvőben van. Mindezek alapján a 33 perces Kings And Them elég szar is lehetne, de hát tök jó. Evian Christ számaiban keményen kopogó dobgépes hiphop-ütemek és rapperektől vett rövidebb-hosszabb, szintén keménykedős szövegrészletek találkoznak elhaló ambienttel: lebegő-csúszkáló ködös szintikkel, műfuvolákkal, művonósokkal, szöveg nélküli elkent énekkel. Ismerős lehet a recept (például egyik tavalyi kedvencemből, a Shlohmo-remixekből), de egyrészt mindkét összetevő jó önmagában is (Evian Christ jó mintákat talál), másrészt még ennél is jobb, ahogy együttműködnek. Nemcsak a poénról szól, hogy hehe, milyen viccesek ezek együtt, bár ez is benne van; inkább a hangulatfestés a titok: mármint hogy nem is könnyű megmondani, hogy mi ez a hangulat. Alapjában véve melankolikus, de azért mégsem egyszerűen az, hiszen ugye ott keménykednek a rapperek - pont ez az, hogy fene tudja, mitől működik ez így, hallgassátok meg.

A Napra Naiv címmel, regisztrációért cserébe egy háromszámos ep-t tett letölthetővé honlapján, ami ismét megerősíti, hogy ez egy sokkal összetettebb és furcsább zenekar, hogysem elintézhető lenne az etno-rock megjelöléssel. A nyitó Útközben például funk-rock alappal indul, amibe aztán gitár helyett harmonika csatlakozik be, majd egy olyan énekdallam érkezik, ami a népzenéből merítő magyar beat nagyjait idézi - továbbá szoftrockos gitározás bonyolítja a képet. A második Pontok is hasonlóan zavarbaejtő keveredéseket hoz; a harmadik szám, egy koncertfelvétel térít vissza a Naprához általában kötött zúzós-mulatós népzene + progresszív rock világába, nagy lendülettel és egy megakasztó, improvizatív kiállással.

A MAKU SoundSystem hét tagja közül többen New Yorkban élő kolumbiai emigránsok. Zenéjük, mint írják, "a hagyományos afro-kolumbiai ritmusokból indul és valahová a punk-jazz sztratoszférába érkezik" - amiből a punk azért a legtöbbször csak túlzás, illetve az energiát hivatott jelölni; a jazzt pedig a legtöbbször lecserélhetjük a pszichedéliára. Innen letölthető Makumbala című lemezükön az ének- és fúvósdallamok leginkább a latin zenéből lehetnek ismerősek, a ritmusok innen vagy az afrikai funkból; viszont a gitárok és szintik, na meg persze a fúvósok is gyakran elszabadulnak. Akár az is előfordul, hogy ragga-betét kerül elő valahonnan, vagy valami egészen klezmeres klarinét, amit aztán hamarosan jólesően torzuló orgona temet be. Mindez azért működik jól, mert a lendületes műfajkeverések közben végig megőrzik az ízlésüket, illetve mert a megfelelő pillanatban mindig visszatérnek a gyökerekhez.

A Retribution Gospel Choir nem gospelkórus, hanem Alan Sparhawk másik zenekara. Egyik zenekara, a Low a legjobbak közé tartozik a világon, ami azért a RGC-ről nem mondható el. Egy sokkal egyenesebb, "rendes" rockzenekar, annak mondjuk persze nem rossz. The Revolution című ep-jük letölthető a honlapról egy email-címért cserébe, és ha nem szívszaggatást várunk tőle, hanem félig-meddig rockhimnusznak szánt dalokat, akkor nem fogunk benne csalódni. A rövid számokban megjelenik azért a jellegzetes Low-féle dallamvilág; vannak megjegyezhető refrének, rockolnak a gitárok, a tíz perc végére pedig egy kiadósabb zúzás is jutott.