Bemutatkozik néhány potenciális befutó

2008 legnagyobb újkeletű sikerét a BBC szerint a 19 éves énekesnő, Adele Atkins arathatja, és itt is van a bemutatkozó lemez, amely pont olyan, mint amire előzetesen számítani lehetett, és ez annyira nem jó hír. Bevált prog-rock kártyáit keveri újra a Mars Volta, míg a metál felé húz a Bullet For My Valentine, szimpatikus kívülállóként egyensúlyoz a Sons & Daughters a régebben pályán levő zenekarok közül. Az indie pop idei nagy befutójának várt Vampire Weekend egy friss és tehetségről árulkodó lemezzel debütál, míg a These New Puritans nagyon szeretne kikerülni a Klaxons árnyékából. Lemezajánló.

The Mars Volta: Bedlam in Goliath

Várakozások: A punk és az újhullám által anno a ciki-indexre száműzetett progresszív rock a hetvenes évek vége óta már túlesett néhány újjászületésen, illetve másod- és harmadvirágzáson, a műfajnak az ezredforduló óta pedig megint kialakult egy jelentékeny, fiatalokból álló rajongói bázisa. Hogy ez most egy jól körülírható prog-rock revival, vagy egy elszigetelt jelenség, az voltaképpen mindegy is, hiszen egy olyan stílusról beszélünk, amely már az aranykorban is a boldog kevesek szórakozásának számított. A lényeg mindenestre az, hogy megint vannak - adott esetben pop-punkon, emón, vagy nu-metalon szocializálódott - tizen-huszonévesek, akik nem ijednek meg a többtételes kompozícióktól, a végtelenített hangszerbemutatóktól, a kibogozhatatlan koncept-lemezektől és a szédült fuvola- illetve szaxofonszólóktól. Ez pedig mind nagyban köszönhető a 2001-ben - kevéssel az áttörést meghozó, Relationship of Command című lemezük után - feloszlott, hisztisen energikus emo-punk At The Drive-In kétötöde (Omar Rodriguez Lopez és Cedric Bixler Zavala) által életre hívott Mars Voltának. A zenekar sikerrel áramvonalasította a klasszikus prog-rock kliséket, és szinte pillanatok alatt az évtized egyik legfontosabb rockzenekarává küzdötte fel magát.

Eredmény: A hetvenes éveket fókuszba állító, hagyományőrző tiszteletkörnek és szándékosan túlzásba vitt ön- és stílusparódiának egyaránt beillő retro-gesztusok és panelek széles skáláját - a Yes, a King Crimson és társaik által lefektetett prog.-hagyományoktól a Led Zeppelines pszichedelikus-misztikus hard-rock monumentalitásig - rendszeresen felvonultató zenekar negyedik nagylemezén is azt hozza, amit a legjobban tud. Azaz a fentebb is taglalt rocktörténeti bemutató mellett előszeretettel merít az At The Drive-In korszakba visszavezető, intenzívebb, zaklatottabb emós, punkos zenei világból is, az így készült kevercs pedig megfelelően tömény, színes és sokrétű ahhoz, hogy kellően hatásos és újszerű legyen, vagy legalábbis annak tűnjön. Sok újdonsággal ugyan nem gazdagodik az eddigi Mars Volta életmű, de nem is kerül lejjebb a léc; improvizatív, nemritkán jazzes betétek, jól adagolt, szenvedélyes tetőpontok, egy kevés latin-zenei behatás, bosszantó öntetszelgésig ritkán fajuló komplex dalszerkezetek és szólók, mindez laza, rock'n roll-os alapállásból prezentálva. Igaz, ezúttal is áll, hogy ami papíron jól hangzik, az élesben nemritkán fárasztó, de szép színes fényekkel megtámogatva és sok füsttel beburkolva ez a kisebb hiányosság talán már nem is olyan feltűnő.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik szerint egy igazán komoly rocklemez legalább hatvan perces.

Olyan, mint: Most már elmondhatjuk, hogy a Mars Volta leginkább saját magához hasonlítható.

(SZSZCS)