Univerzális sztárok a Zeneáruházban 2. - Meghatározó rockzenekarok

A Zeneáruházba nemrég került fel a Universal kiadó teljes portfóliója, amelynek ürügyén megkíséreltük a kínálatba újonnan bekerült előadók közül a legjelentősebbeket röviden ismertetni. Nem mintha különösebben be kellene mutatni őket a magyar közönségnek, hiszen csupa nagy névről van szó, inkább csak kedvcsinálónak szánjuk az alábbiakat. Ebben a részben négy meghatározó gitárzenekarról lesz szó: itt van a hard rock legsikeresebb formációja, a dark és a goth szubkultúra legfontosabb együttese, az indusztriál-metál legnépszerűbb zenekara és a brit gitárpop egyik legnagyobb hatású csapata.

Pornográfia és szétesés: The Cure

Talán a legnagyobb hatású dark zenekar volt felelős a nyolcvanas évek nagy tinédzser őrületéért. Különlegesen borult zenei világ az övéké, stílusuk, előadásmódjuk egyedi és összetéveszthetetlen. Szeretnek maratoni hosszúságú koncerteket adni (a Sziget Nagyszínpadán is ők tartják a rekordot), s be kell valljuk, van is miből mazsolázniuk. Rajongótáboruk ma is jelentős tényező a szubkulturális térképen és összetartó hatásfokkal bír. A zenekar számos felállásban létezett, az egyetlen konstans helyi érték Robert Smith személy(iség)e. Hatásuk a mai gitárzenékre is óriási, elég ha csak a Hot Hot Heat, az Interpol vagy a Killers nevét említeni.

1976-ban három iskolatárs alapította Easy Cure néven a zenekart, mire azonban az első kislemezük 1979-ben megjelent, már Easy nélkül használták a nevüket. A debütáló nagylemezük Three Imaginary Boys címmel jelent meg, melyet posztpunk és new wave elemek díszítettek. 1980-ban látott napvilágot a második albumuk, a Seventeen Seconds. A billentyűs hangszerekkel jelentősen kitágult a banda hangzás-horizontja, és egy egészen sajátos megszólalást kölcsönzött neki. Ezen az albumon szerepelt az első olyan dal - The Forest -, amely felkerült a brit toplistára, s ehhez a lemezhez fűződik a zenekar első világkörüli turnéja is. A nyolcvanas évek elején váltottak a sötétebb tónusú gótikus rockmuzsika irányába, az 1981-es Faith és a '82-es Pornography már ennek a jegyében született. Jó iránymutatást ad a későbbi életművekre ez utóbbi korong kezdősora: "Nem számít, ha mind meghalunk". Angliában első igazi kommerciális sikerüket 1983-ben érték el a Lovecats című, viccesen előadott, bőgővel felturbózott popdallal, míg az Atlanti-óceán másik oldalán egészen 1985-ig kellett várniuk, ekkor a Head On The Door című albumuk több szerzeménye sláger lett - elsősorban az egyetemi rádióhálózatnak köszönhetően.

A nyolcvanas évek végén egyre népszerűbbek lettek, erejük pedig az akkor megjelent lemezekben rejlett, s hamarosan stadionokat is betöltő koncertekkel emelkedtek a legnagyobbak közé. A Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me című duplaalbum 1987-ben jelent meg, rajta olyan emlékezetes darabokkal, mint a Why Can't I Be You, a Catch, vagy a Just like Heaven. 1989-ben került a boltokba a Disintegration. A hangzóanyag elődeinél is melankolikusabb lett, a róla kimásolt Lullaby című kislemez pedig a csapat legnagyobb slágere lett a brit listán, a maga ötödik helyével.

A zenekar zseniális korszaka ezzel lezárult, a kilencvenes években változó színvonalú, és egyre ritkábban kiadott korongokkal jelezték, hogy még életben vannak. A kétezres éveket a Bloodflowers című albummal köszöntötték, amely eltért a kilencvenes évek lemezeinek eklektikus hangzásától, és a Pornography és a Disintegration hagyományait folytatta. Az eddigi legfrissebb stúdiólemezük a változásra, iránymutatásra utaló címmel megáldott The Cure 2004-ben jelent meg. A megelőző produkcióknál hangzásában frissebb, dinamikusabb, lendületesebb, és slágeresebb lemezt tettek le az asztalra, megtartva azért a mélabús hangulatot. A zenekar tehát feltámadni és erősödni látszik az új évezredben, de talány, hogy nívóját fenn tudja-e tartani, nem beszélve arról, hogy a feloszlás rémképét is a falra festik időről időre.