A felkelő nap országa - de nem mindenkinek

A világ második legnagyobb lemezpiaca Japáné, és nem véletlenül próbálkozik sok külföldi előadó is azzal, hogy karriert csináljon ott. Ennek ellenére keveseknek adatik meg az igazi nagy siker, hiszen a japánok általában maradnak saját kedvenceiknél. Ez még akkor is igaz, ha van egy széles, mindenre nyitott réteg is a közönségben. Bemutatjuk röviden a japán popipart, különös tekintettel a nyugati befolyásra.

Vannak persze komoly sikerekről szóló, valós történetek is. Ilyen például a hetvenes-nyolcvanas években sikeres amerikai rockzenekar, a Cheap Trick, amely első lemezével Japánban lett csak sikeres, és egy ott felvett koncertlemeznek (At The Budokan) köszönhetően futott be végül Amerikában is. A Budokanban koncertezni egyébként sikk - elsőként a Beatles lépett ott fel 1966-ban, de igazán a hetvenes évektől indult be a dolog, amikor a Cheap Trick mellett Bob Dylan is rendkívül sikeres koncertlemezt adott ki a Budokanban felvett fellépése anyagából. Azóta jelentetett meg ilyen lemezt a Judas Priesttől kezdve, a Blur-ön át Avril Lavigne-ig sok mindenki, aki eljutott a legendás tokiói arénába.

Cheap Trick

A japán-szindrómát a rockzenében egyébként filmvásznon is megörökítették, mégpedig a This Is Spinal Tap című kultuszfilmben, melyben a Spinal Tap nevű fiktív rockzenekar kislemeze bukik Amerikában, ám az húzza ki a csávából, hogy Japánban sláger lesz, a zenekarból pedig ugyanott sztár válik.

Szintén számos sikertörténet szól a hazájukban "futottak még" kategóriába tartozó előadókról, akik Japánban több lemezt adtak el, mint otthon. Olyan együttesek kerültek fel egy-egy számmal vagy lemezzel a japán listára, mint a másutt sikertelenül próbálkozó skót Bis, a svéd Merrymakers, a francia Tahiti 80 vagy a később az Austin Powers filmlemezzel befutó Wondermints. De gyakorlatilag fanatikus távol-keleti táboruk tart el olyan posztpunk kultbandákat is, mint a Durutti Column vagy a Monochrome Set, melynek a visszatérő albumát önzetlen japán fanok finanszírozták 1990-ben. És akkor még nem is beszéltünk arról a több ezer obskúrus zenekarról, melyeknek valahogy sikerült táborra lelniük Japánban, még ha az a tábor nem is jelentett tízezreket. A rockabilly zenekaroktól a legkülönfélébb metált játszó együttesekig, a jól elkülöníthető szubkultúrához tartozó előadók valamilyen szinten biztosra mehetnek.

Ismerünk aztán olyan együtteseket is, melyek nyugaton is népszerűek ugyan, de Japánban sokkal inkább. Ilyen volt a Cardigans, melynek első lemeze már akkor platina lett a szigetországban, amikor a világ többi részén még alig ismerték, vagy említhetjük a Dead or Alive-ot, amely a nyolcvanas években annyira népszerű volt Japánban, hogy még Michael Jackson is inkább kitért előle és más napra tette a koncertjét, ha az azonos napra esett volna. Aztán itt van a Mr. Big példája, amely egylemezes zenekarként lett elkönyvelve hazájában - nem úgy Japánban, ahol teltházas turnékat bonyolított le még egy évtizeddel a sikerlemeze után is. Hasonlóan járt a Trouble című slágerével híressé vált brit csajduó, a Shampoo is, amelynek Európában már rég lejárt a tizenöt perce, amikor Japánban még mindig rengeteg lemezt adott el.

Ezekből persze semmilyen általános következtetést nem lehet levonni arra vonatkozóan, hogy mi is kell a japánoknak, lényeg, hogy más ízlésvilágban mozognak, és nem mindig ugyanaz jön be nekik, mint a nyugatiaknak. De ettől még a tény tény marad: a japánok alapesetben japán zenét hallgatnak. És lehet, hogy azokban szinte mindent külföldről emeltek át, mégis így marad meg a kecske és a káposzta is: nem szenved csorbát a japánok régimódi nacionalizmusa, ugyanakkor a szintén jellemző Nyugat-komplexuson is segíthet a tudat, hogy lám, ez a miénk, megcsináltuk, nem vagyunk rászorulva az ő sztárjaikra, megvannak nekünk a sajátjaink.

Marty Friedman

Nincs tehát biztos recept arra, hogyan is fussunk be Japánban, de ha mindenáron ez a célunk, akkor menjünk biztosra, és legyünk mi is japánok! Marty Friedmannek például sikerült: a Megadeth volt gitárosa japán nőt vett feleségül, és megtanulta a nyelvet is, annyira, hogy japánul beszél a tévében, amikor feltűnik - szinte napi gyakorisággal. Friedman nemcsak a legnagyobb japán sztárokkal zenélt együtt, hanem igazi tévés híresség lett az országban, ahol több műsort is vezet, sőt, újságokban is publikálja írásait. Ha valaki, akkor ő tényleg sztár lett Japánban.

Inkei Bence