A felkelő nap országa - de nem mindenkinek

A világ második legnagyobb lemezpiaca Japáné, és nem véletlenül próbálkozik sok külföldi előadó is azzal, hogy karriert csináljon ott. Ennek ellenére keveseknek adatik meg az igazi nagy siker, hiszen a japánok általában maradnak saját kedvenceiknél. Ez még akkor is igaz, ha van egy széles, mindenre nyitott réteg is a közönségben. Bemutatjuk röviden a japán popipart, különös tekintettel a nyugati befolyásra.

A J-pop hatékonyságát leginkább a terepet amúgy is uraló fiú- és lánycsapatokkal lehet illusztrálni, melyeket kissé ijesztő metódussal gyártanak - a szó szoros értelmében. Japánt kis túlzással két nagy popbirodalom tartja megszállás alatt: egyik a fiúcsapatokra szakosodott Johnny's Jimusho, másik pedig a lánygruppokat futószalagon kitermelő Hello!Project. Ezek a produkciós cégek a japán társadalmi szokásokat ötvözték a szórakoztatóipar cinikusnak ható módszereivel, és azok a sztárok, akiket kinevelnek, tulajdonképpen ugyanazt az életet élik, mint azok a fiatalok, akik mondjuk a családi tradíciókat valamelyik autógyárban kénytelenek továbbvinni. Vagyis már iskoláskoruktól fogva speciálisan erre készítik fel őket, és nem a lemezkiadók kötnek velük szerződést, hanem gyakorlatilag a kiadók tulajdonába kerülnek, ahol aztán a produkciós céggel együttműködve viszik őket tovább a sztárság felé vezető úton.

SMAP - a Johnny's Jimusho ékköve

Semmi beleszólásuk abba, hogy melyik együttesbe kerülnek, hanem engedelmesen végigjárják a szamárlétrát, megtanulnak táncolni, énekelni, kézhez kapják a szövegeket a gyárban külön részlegben dolgoztatott dalszerzőktől, és miközben milliók szeretnének a helyükben lenni, örülnek, ha valamennyi zsebpénzt kapnak a "gazdáiktól". A nyugati "csinált" sztárok is sokat panaszkodnak és "zsarnoknak" állítják be producerükek vagy menedzserüket, pedig japán kollegáikhoz képest nekik igazán úri dolguk van.

Külön rossz mellékízt kölcsönöz az egésznek az a néhány vallomás, amelyben volt boygrupp tagok azzal vádolták a Johnny's Jimusho alapítóját, a japán szórakoztatóipart a hatvanas évek óta markában tartó Johnny Kitagawát, hogy szexuálisan molesztálta őket. Kitagawára semmi komolyat nem sikerült azóta sem rábizonyítani, de az idolokkal kiemelten foglalkozó japán média sem nagyon piszkálja az ügyet, hiszen az aranytojást tojó tyúkot vágnák le vele.

A hetvenes évek óta tehát az idolok uralják a japán könnyűzenét, de ez nem jelenti azt, hogy minden előregyártott tucattermék lenne a szigetország popzenei életében, melyet időről időre felfrissít néhány egyénibb produkció is. A kilencvenes években aztán az egész japán popipart forradalmasította, hogy betörtek a független kiadók, melyek már a nyugaton megszokott módon kötöttek szerződést zenekaraikkal, utóbbiakat már saját akaratukból alakították a tagok, és olyan zenét is játszottak, amilyet szerettek volna. Újdonságot jelentett az is, hogy beindult az MTV Japan, illetve vetélytársa, a hazai Space Shower TV - azelőtt a J-pop sztárjai zömmel tévésorozatokban, szappanoperákban szerepelve férkőztek be a köztudatba. Így aztán egyre több olyan előadó tűnt fel, aki külföldön is kisebb-nagyobb sikereket aratott (elsősorban a Shibuya-kei irányzathoz sorolt együttesek, zenészek), sok japán zenekart szerződtettek tengerentúli kiadók is.

Utada Hikaru - az új generáció sztárja, aki már a saját útját járhatja

Ennek köszönhetően a kilencvenes évek végére felpezsdült a japán zenepiac annyira, hogy akkor az eladott lemezeknek körülbelül csak a 10-15 százaléka származott nyugatról, míg néhány évvel korábban ennek a duplája volt a külföldi zenekarok részesedése. Az utóbbi egy-két évben ismét növekedésnek indult a nyugati zenék aránya, de a piacot még mindig döntően a hazai kedvencek uralják.

Mindezek ellenére Japánról mendemondák keringenek zenészkörökben, melyek hazájukban teljesen sikertelen zenekarokról szólnak, akiknek azonban Japánban mégis sikerült befutniuk. Nos, túl azon, hogy ezen történeteket érdemes a messziről jött ember meséjeként kezelni, a "sztárság" általában pár ezer eladott lemezt és ugyanannyi rajongót jelent, akik azonban a rájuk jellemző fanatizmussal tisztelik kedvencüket, és tényleg olyan körülményeket teremtenek számára, hogy az valóban sztárnak érezheti magát. (De attól még, hogy a Neoton Família a nyolcvanas években állítólag félmillió lemezt adott el Japánban, tévedés lenne azt gondolni, hogy mondjuk Végvári Ádám nem tudott végigsétálni az utcán anélkül, hogy darabokra szaggatták volna a rajongók.)