A Bon Jovi elveszett a countryban

Vágólapra másolva!
Nashville-ben, a country fővárosában vette fel legújabb lemezét a Bon Jovi, a végeredmény ezek után nem is meglepő. A Queens Of The Stone Age újabb érvet sorakoztat fel amellett, hogy az egyik legfontosabb modern rockzenekar, míg a Dream Theater zenészvirtuózai ismét a hosszú kompozíciókban érzik otthon magukat. Nem talált megfelelő dalszerzőt magának a Sugababes volt énekesnője, Mutya Buena, viszont eddigi leghallgathatóbb lemezét készítette el Dizzee Rascal. Lemezajánló.
Vágólapra másolva!

Dream Theater: Systematic Chaos

Várakozások: A progresszív-rock a háromperces pop- és punkdalokon szocializálódott zenehallgató egyik legnagyobb ellensége: súlyos koncept-lemezek, véget nem érő hangszeres szólók, rosszul felfogott művészkedés, humortalanság, és még számtalan vélt vagy valós vád illetheti a műfaj nagyágyúit, jóllehet, hogy mi is egyáltalán a prog-rock, azt ma már egyre nehezebb meghatározni. Hisz például a Radioheadet és a Toolt - noha mindkét zenekar érezhetően sokat merít a Pink Floyd munkásságából - bajosan lehetne egy lapon említeni, nem is beszélve mondjuk a latin zenétől egészen az emóig számtalan stílust egybeolvasztó Mars Voltáról, vagy éppen a műfajt a metálosabbik végéről megfogó Dream Theaterről. A közelmúltban egyébként szintén új lemezzel jelentkező kanadai legenda, a Rush karcosabb, hard-rockosabb prog-rock-ját a Metallica fémjelezte, slágeres, korszerű metállal közös nevezőre hozó Dream Theater a kilencvenes években készült csúcslemezein (Images and Words, Awake) zeneiskolás profizmussal definiálta, hogy mi is az a progresszív metál, és teszi ezt máig is, néhány billentyűscsere után, egy cseppet kevesebb invencióval, de rendületlenül.

Eredmény: És hogy mit is jelent a progresszív metál a Dream Theater értelmezésében? A Systematic Chaos-ból ez világosan kiderül; az ún. progresszivitást a tíz perc átlaghosszúságú, epikus, többtételes szerzemények, a bonyolult és gyakran talán túl hosszúra nyújtott szólók és instrumentális betétek biztosítják, mindehhez pedig Metallica, Pantera és Iron Maiden riffek és énekdallamok jelentik a kapaszkodókat,a recept pedig szerencsére a dalok többségénél működik is. Más kérdés, hogy a gyanútlan és a műfajban kevésbé otthonos hallgató számára a gyakran öncélú hangszerbemutatók és a néha túlságosan egyértelmű idézetek miatt a lemez hagyhat némi kívánnivalót maga után, és akkor a kicsit fantáziátlanul használt szintetizátor-hangszínekről még nem is beszéltünk. Mindezek ellenére a Dream Theater nálunk is jókora rajongótáborának nagyobbik része biztosan meg fogja találni a lemezen azokat a jellemzőket, amiért olyan népszerű ez a zenekar, még akkor is, ha esetleg nem ez lesz a kedvenc lemezük.

Olyan, mint: Variációk Metallica, Muse és Pink Floyd-dalokra, igazi zenetanárok által előadva.

Kiknek ajánlható: Az igazán kitartó Dream Theater-rajongóknak.