A Dylan-utód kinőtte a világfájdalmat

Conor Oberst az egyik legsikeresebb amerikai indie rock sztár manapság, és sokan a 21. század Bob Dylanjének is tekintik. Az énekes-dalszerző Bright Eyes nevű zenekarának új lemeze folkos-countrys irányt vesz, és mindebben mesteri hangszerelés támogatja. Ezen kívül egy fekete folk-blues énekesnő, egy középkorú progrock csapat és két kissé öncélú indie együttes alkotja az e heti lemezajánlót.

Blonde Redhead: 23

Várakozások: A Blonde Redhead a kilencvenes évek elején alakult New Yorkban, miután egy olasz étteremben véletlenül egyazon asztalhoz ült két japán művésztanonc (Kazu Makino and Maki Takahashi) és egy olasz ikerpár. A zenekar nemcsak nevét, de zenéjét tekintve is sokat köszönhetett a 80-as évek no-wave mozgalmának (a Blonde Redhead egy DNA szám címe volt), a legfőbb inspirációt azonban a Sonic Youth jelentette. A híres kisérleti rockbanda dobosának, Steve Shelleynek annyira megtetszettek a Blonde Redhead kaotikus, ihletetten csörömpölő koncertjei, hogy végül a debütáló lemez producere lett, s a kiadói feladatokat is magára vállalta. A zenekar azóta már hetedik sorlemezénél tart, s bár Kazu Makino a Melody Of Certain Damaged Lemons felvételei után súlyos lovasbalesetet szenvedett, egy hosszabb kihagyás után elkészült a Misery Is a Butterfly, s most, rá alig három évvel, itt a folytatás.

Eredmény: Az immár másfél évtizedes karrierre visszatekintő zenekar fejlődése során fokozatosan eltávolodott a korai lemezek kísérletező - s néhány kritikus által művészkedéssel is megvádolt - szemléletétől, s bár a Sonic Youth hatása máig érezhető, a Melody of Certain Damaged Lemons-tól kezdve inkább a This Mortal Coil és a Cocteau Twins hatását mutató, törékeny dream-pop lépett a torzított gitárok uralta dalok helyébe. Ezt az utat folytatja a 23 is, hasonlóan gazdagon hangszerelt s talán még simábbra csiszolt, mint elődje, a Misery is the Butterfly. Ebben talán a híres producernek, Alan Mouldernek is szerepe van, aki korábban olyan zenekarokkal dolgozott, mint a U2, a Depeche Mode vagy a Smashing Pumpkins. Kazu Makino egyszerre törékeny és hátborzongató, szinte nem is evilági éneke alatt gondosan felépített, baljósan örvénylő szintitémákból, légies vokálokból s visszhangos gitárokból szőtt textúrák feszülnek, s itt-ott akusztikus hangszerek, csilingelő effektek vagy éppen kürtszó gazdagítja a már-már túlságosan is elegáns hangzást. A sokoldalúságra sem lehet panasz, a lemezen egyaránt érezhető a My Bloody Valentine féle shoegazeing és a J-pop hatása is, mégis, a 23 sötét, keserédes romantikája egy idő után kicsit émelyítőnek hathat.

Kiknek ajálható: mindenkinek, aki szeret szomorúan kibámulni a vonatablakon.

Olyan, mint: egy szomorkás dream-pop lemez valahol a Sonic Youth és az Air között.