Érvek a Rakétaember mellett

Hatvanéves volt a héten Elton John, akinek előadói jelentőségével és személyiségével kapcsolatban is sokaknak lehetnek kifogásai. Pedig a brit sajtóban egy slágere után Rocket Man, azaz Rakétaember néven emlegetett Sir Elton nem véletlenül került a legnagyobb és leggazdagabb sztárok közé. Azt pedig pláne nem lehet rá mondani, hogy ne lenne szórakoztató ember.

Attól persze, hogy sok lemezt adott el, Elton John, még nem feltétlenül kell, hogy jó is legyen. Márpedig a tehetségét amúgy nem szokás vitatni, és a hetvenes években nemcsak népszerű volt, de tényleg kreatív és kritikailag sikeres is. Elsőrangú popslágerek tucatjait írta, és ezeket még azok is kénytelen-kelletlen elismerik, akiket taszítottak az énekes excentrikus dolgai. Tény, hogy Elton pályafutása során gyakran rátévedt a szép és a giccses közötti vékony választóvonalra, és a nyolcvanas évektől kezdve egyre gyakrabban át is tévedt a túloldalra, de ez a korai érdemeiből nem von le semmit.

Még amikor csak Reginald Kenneth Dwight néven ismerte a világnak egy igen kis része, már akkor kialakult gospeles akkordokra épülő, sajátos zongorajátéka, de ez nem is meglepő, hiszen igen kemény iskolát kellett kijárnia: 15 éves korától egy pubban zongorázott hétvégenként, és a közönség bizony nem a legfinomabban tudatta vele, ha nem tetszett a játéka - még az is előfordult néha, hogy egy durvább modorú vendég a zongorájába öntötte a sörét. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve hamar keresett stúdiózenész lett, de amikor kezdeti sikerein felbuzdulva énekesnek jelentkezett a King Crimsonba, az nem jött össze. A helyzet csak akkor változott meg, amikor egyrészt Reginald Dwightból Elton John lett, illetve amikor összeismerkedett egy Bernie Taupin nevű szövegíróval, aki immár negyven éve szerzőtársa (leszámítva persze néhány összeveszést).

Elton Johnnak a hetvenes évek elején megjelent lemezei aztán villámgyorsan meghozták a sikert: mind a dalok, mind a hangszerelés, mind pedig színpadi, zenebohócos személyisége hozzájárult ahhoz, hogy a legnagyobb sztárok közé került. Különös, kevesek által birtokolt képessége volt ahhoz, hogy olyan dalokat írjon, amelyek egyformán tetszettek 8-tól 80 éves korig bárkinek, és rendkívül változatos zenei palettáján remekül megfért egymás mellett a klasszikus rock and roll, a végletekig szentimentális balladák, glam rock vagy a sima, rádióbarát popslágerek. Rengeteg zongorista-énekesre gyakorolt komoly hatást Billy Joeltől Ben Foldson át Rufus Wainwrightig, de az általa használt (egyébként Paul Buckmeisternek köszönhető), önálló életre kelt vonósbetétek is stílusteremtőnek bizonyultak akkoriban a popzenében.

Elton pályája a hetvenes évek második felében egyre több buktatót tartogatott a számára: előbb bevallott biszexualitása ijesztett el nem kevés konzervatívabb rajongót, aztán jöttek az alkohol- és drogproblémák, majd alkotói válságba is került, amit csak tetézett Taupinnel való első ideiglenes szakítása. Innét sikerült aztán felkelnie a nyolcvanas évek elején, majd az évtized végén elvonóra vonult, és innentől már ismerjük. Ekkorra Elton Johnt már kicsit sem volt "cool" szeretni, de így is számos tisztelője akadt, közülük a legvalószínűtlenebb Axl Rose volt, akinek grandiózus, zongorás balladái (Don't Cry, November Rain) egyenes leszármazottjai Elton hasonló szerzeményeinek. Végül pár éve szép lassan visszalopózott a softrock és a Middle Of The Road (röviden MOR, vagyis középutas pop), és olyan felkapott előadók, mint a Scissor Sisters vagy az idei év új sztárja, Mika vállaltak büszkén szellemi rokonságot Elton Johnnal, Pete Doherty pedig fel is lépett vele együtt a Live 8-en (az már más kérdés, hogy milyen eredménnyel...).