Táncparkettre penderülő punkok és emósok

Vágólapra másolva!
A külsején kívül szinte minden punkságtól megfosztotta magát a táncparkettre invitáló Good Charlotte, míg az emocore rajongóit az Enter Shikari hívja bulizni. Szédítő magasságok helyett igyekszik még jobban megvetni a lábát a hazai földön a 30Y, miközben a Modest Mouse ismét lemezek százezreit szeretné eladni, amiben egy legendás gitárhős segít a zenekarnak. A lemezajánlót lagymatag posztpunk és nyugdíjas country teszi teljessé.
Vágólapra másolva!

The Rakes: Ten New Messages

Várakozások: A londoni Rakes 2004-ben hallatott magáról először, majd egy évvel később a bemutatkozó albumát is megjelentette, még idejében ahhoz, hogy besorolhassuk a posztpunk/new wave retróból táplálkozó új gitárzenekarok közé. A Capture/Release a 2004-2005-ös évfolyam erősebb debütálásai közé tartozott, négy nagyszerű kislemezdal mellett humoros és szórakoztató, energikus és nem utolsósorban táncolható számok sorakoztak a lemezen, iróniával tolmácsolva a 21. századi nagyvárosi mindennapokat, legyen szó lélekölő irodai munkáról vagy kényszeresen túlzásba vitt bulizásról. A Rakes bája és néhány erősebb dalok azt is elfeledtették, hogy nem volt egyenletes színvonalú a bemutatkozás, de elsőlemezes zenekarnak az ilyet el lehet nézni. Azóta egy új kislemez (All Too Human), és egy európai turné a Franz Ferdinand előzenekaraként az újság, no meg az, hogy a Fred Perry és a Dior divatcégekkel való együttműködés miatt egyre inkább modellzenekarként emlegetik a jellegzetesen öltözködő együttest.

Eredmény: Ahogyan a többi, hasonló időben megjelenő egyéb zenekar, úgy a Rakes sem tudta kikerülni a második album csapdáit. A Bloc Partyhoz hasonlóan Alan Donohoe frontember is a terror, az emiatti paranoia, a rasszizmus és más, sajátosan a 2005 utáni Londonhoz fűződő negatívumokat állította középpontba a lemezen, és ez itt azt eredményezte, hogy javarészt eltűnt az a fajta spontán humor, ami az előző lemezt jellemezte, zeneileg pedig túlzottan is sikerült megszabadítani a Rakest a punkos szertelenségtől és energiától, és így a Ten New Messages meglehetősen átlagosan szól. Egységesebb és profibb a debütálásnál, de egyetlen olyan kiemelkedő sláger sincs a lemezen, mint a 22 Grand Job vagy a Retreat volt az előzőn, ezért hiába korrekt az anyag, az előzmények ismeretében tőlük ez most kevés. Továbbá a dallamosabbnak szánt énekmelódiáknak köszönhetően már feltűnik, hogy Donohoe énektudásán is volna még mit csiszolni: néha egy az egyben Julian Casablancast (Strokes) idézi, néha meg egyszerűen érződik, hogy keresi a saját hangját.

Kiknek ajánlható: Akiknek sosem elég a posztpunk-reneszánszból.

Olyan, mint: A naplopó, művészeti főiskolás punkok hirtelen megkomolyodnak, de nem áll jól nekik.