Kibicek a poptörténelemben

Mi köze Kojaknek a punkmozgalomhoz? Ki okozta Bob Marley halálát? Mit köszönhet a rockzene a képregényőrülteknek? Kiderül az alternatív zenei média rövid történetéről és rocktörténeti jelentőségéről szóló írásunkból sok egyéb mellett ez is. Fanzinok, forradalom tűzőgéppel és amatőr zeneőrültekből lett profik és médiasztárok története dióhéjban.

A rockzenében mindig is fontosak voltak az alulról jövő kezdeményezések, legyen szó a hatvanas éveket meghatározó angol munkásfiatalok felbukkanásáról, a zenetérképet jó egy évtizeddel később átrajzoló punkról, vagy még később az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiből kitörő fekete hiphopelőadókról. Ők mindig éppen a kellő pillanatban léptek színre, amikor a popipar éppen zsákutca fele navigálta saját magát, és megadták a kellő új lendületet a zenének.

Tény, hogy ezeket a törekvéseket pillanatok alatt megszelídítette a zeneipar, és sikerrel integrálta a saját rendszerébe, mellyel végül is mindenki jól járt: ha a hatvanas éveknél maradunk, akkor a lemezipar azért, mert a hatvanas években nem kellett több tinibálványt felépítenie, hanem elég volt néhányat elkapni a tucatjával jelentkező új beatzenekarok közül, az előadók azért, mert feladhatták a munkahelyüket a zenélés kedvéért, a közönség meg azért, mert újra volt miért bekapcsolni a rádiót. A hasonló példákat még sokáig lehetne sorolni, a lényeg, hogy - már csak a rock tömegkulturális jellege miatt is - nem csak a felső szintről alakítják a popipart, hanem igyekeznek mindig eltalálni a közönség igényeit, és a lehető legautentikusabbnak tűnő előadókkal együtt felpattanni egy éppen aktuális hullámra.

Ugyanez játszódik le kicsiben az írott zenei médiában is, amely rendszerint alulról kap lökést, és ezzel válik ismét hitelessé, hiszen "hozzáfiatalodik" az általa nyomon követett zenéhez - ugye nem kell magyarázni, miért nem hiteles, ha ötvenéves emberek írnak középiskolás korú punkzenekarokról vagy rapperekről. Az újságírás más területeivel ellentétben a zenei újságíróknak évtizedek óta megvolt a lehetőségük, hogy publikáljanak más sajtótermékekben (most szigorúan nyugati országokról beszélünk), melyek nyilván nem voltak olyan komolyak, mint az intézményesült rocksajtó, de mégis hamar híressé tehették a megfelelő tehetséggel rendelkező újságírót. Ez volt a fanzin, amely először a képregény- és sci-fi-rajongók körében jelent meg, de a hatvanas évektől kezdve a rockzenei fanzinok is megjelentek a színen. És míg politikai vagy gazdasági fanzinról nem nagyon tudunk, sőt, sport témájúról is csak elszigetelten (például Angliában egy-egy futballklubhoz kötődve), addig a zenei fanzinok bárki számára lehetővé tették, hogy írhasson, ha ehhez volt kedve.

Bár a fanzin tömeges megjelenését a punkkorszakhoz szokás kötni (és a "Csináld magad!" szellemisége miatt valóban jellegzetesen ezt a szubkultúrát testesíti meg), a saját készítésű zenei magazinok már korábban is fontos szerepet játszottak. Az ingyen és önszorgalomból, kezdetleges technikával készülő fanzinok először Amerikában jelentek meg (nem véletlen, hogy alapítói a zene mellett egyszersmind képregényrajongók is voltak), és szinte pillanatok alatt észrevehető hatást gyakoroltak a rockzenei média további fejlődésére. Addig ugyanis egyszerűen nem létezett a szigorú értelemben vett rock and roll-újságírás - főként idősebb szerzők foglalkoztak a műfajjal, akik sokkal inkább voltak otthon a jazzben, a countryban vagy más "komolyabb" stílusokban, és a rockzenét inkább amolyan mostohagyerekként kezelték.

Ezért bírt nagy jelentőséggel, amikor 1966-ban az akkor 17 éves Paul Williams megalapította a Crawdaddy! elnevezésű fanzint, mely rövid idő alatt komoly hírnévre tett szert. A lap - mely nevét egy londoni klubról vette - hamar kinőtte a fanzinstátust, és hagyományos értelemben vett és terjesztett újságként funkcionált tovább (a hatvanas évek végén a 25 ezres példányszámot is elérte). A Crawdaddy! igazi jelentősége abban volt, hogy gyakorlatilag megteremtette a rockújságírást (hatására az olyan komoly lapok, mint a New York Times is létesítettek rockzenei szekciót), és bár hamar lehagyták az olyan új magazinok, mint az 1967-ben alapított Rolling Stone, tovább működött a hetvenes években is.

Egy időben indult a Crawdaddy!-val a Mojo Navigator and Rock 'n Roll News nevű fanzin, melyben a Williamsszel egyidős Greg Shaw is tevékeny részt vállalt, majd négy évvel később saját fanzint indított Bomp néven. A Bomp a hetvenes évek egyik legfontosabb ilyen jellegű kiadványává nőtte ki magát, főleg annak köszönhetően, hogy publikáltak benne olyan, ma már legendás és rocktörténeti jelentőségű kritikusok, mint a gonzo újságírás meghonosításában is részt vállaló Lester Bangs, továbbá a kultúrtörténeti esszékben gondolkodó Greil Marcus vagy a Rock and Roll Hall of Fame kétes ügyei kapcsán gyakran emlegetett Dave Marsh.