Más volt a helyzet Amerikában, ahol az ország adottságai miatt eleve inkább a saját város színterére koncentráltak a fanzinok, melyek között több rendkívül hosszú ideig kihúzta. A Los Angeles-i Flipside például 1977-től egészen 2001-ig létezett - igaz, a kezdetleges eszközökkel készített fénymásolt papírlapokból időközben rendes magazinná fejlődött ki, ám az újság által lefedett tematika nem változott, működése folyamán végig a punk és alternatív zene egyik tekintélyes újságjának számított. A ma működő punkfanzinok közül egyértelműen a San Franciscó-i Maximum RocknRoll lett az etalon: a nonprofit-szellemben működő MRR a szigorú értelemben vett punk zászlóshajójaként funkcionál a mai napig, bár sok kritikusa szerint az újság szektás és szűk látókörű világnézete példa arra, hogy hová jut a punk, ha túl komolyan veszi magát. Ettől függetlenül a Maximum RocknRoll igazi sikertörténet, 250-nél is több száma jelent már meg, és a műfajon belüli jelentősége elvitathatatlan.
A fanzinosdi a nyolcvanas évekre már teljesen elterjedt volt, és az internet megjelenése ellenére még az utóbbi tíz évben is számos új fanzin létesült, illetve működik ma is. Ezek már a legkülönfélébb témákban, zenei stílusokban vagy szubkultúrában is jelen vannak, és legtöbbjük nem is szeretne mást, mint a saját kis világán belül meghatározó fórumnak maradni, illetve alternatívaként szolgálni a mainstream médiával szemben. "Tapasztalatból tudom, hogy az üzleti alapon működő képes magazinok teljesen az üzleti érdekeknek vannak alárendelve, a tartalom csak másodlagos" - írta Russell Remains, a 2003-ban megszűnt, országos terjesztésű brit punkfanzin, a Fracture szerzője, aki vélhetően nem fog feltűnni egyhamar mondjuk a Q magazinban.
Éppen ezért viszont a hagyományos értelemben vett fanzin (tehát a saját kézzel, házilag összeeszkábált, nyomtatott és/vagy sokszorosított újság) lehetőségei is korlátozottak, és már az internet térnyerése előtt is világos volt, hogy a fanzinok olyan aktívan még egyszer már nem szólhatnak bele a történelembe, mint tették ezt a hatvanas-hetvenes években. Arról nem is beszélve, hogy az olyan új stílusok, mint a hiphop vagy az elektronikus zene különböző alfajai jelentősen megkönnyítették a zenekészítést, így jóval kevesebben vannak már, akik írni akarnak róla, sem mint akik csinálni. Ezzel egy időben természetesen hatalmas lehetőségek tárultak fel viszont az újonnan alapított internetes újságok (vagy e-zine-ek) előtt, de ez külön történet, melyre egy másik cikkben térünk ki részletesebben.
Még néhány szót megér a magyar fanzinszíntér is, mely előtt az ismert történelemi okokból csak a rendszerváltás idején szabadult fel az út (igaz, kis túlzással nálunk a fanzinok nemzetközi fénykora idején is létezett a forma, csak akkor szamizdatnak hívták). Mivel azonban Magyarországon írott zenei média nem igazán létezett korábban, és az internet megjelenéséig is csak kevés, kifejezetten rockzenével foglalkozó kiadvány élt meg a piacon, éppen ezért a fanzinoknak a kilencvenes évek elején a nyugatiaknál is komolyabb szerep jutott, hiszen akkoriban a zenei újságot gyakorlatilag a Popcorn és a Bravo jelentették, illetve az olyan, szintén alulról induló, tematikus lapok, mint a Metal Hammer, éppen ezért gyakorlatilag nem is létezett zenei média, érthető, hogy sokak számára ezt a fanzinok jelentették. A Genyó Szívó Disztroly, a Második Látás, a Marsbéli Krónika és a többi magyar fanzin tehát komolyabb hiánypótló szerepet töltött be, mint legtöbb külföldi testvérük, és e fanzinok szerzői közül néhányan (például Lévay Tamás, Pozsonyi Ádám vagy Rácz Mihály) feltűntek később a hagyományos médiában is. E magyar fanzinok nagy része viszont az internet betörésenek idejére már megszűnt, ezért új fanatikusokra várt (és vár ma is) a feladat, hogy az új kor követelményeihez alkalmazkodva hallassák a hangjukat.