"Műemlék, 1840" - ez a tábla fogadja azt, aki a Balassagyarmati Fegyház és Börtön épületének kapuja felé tart. Ennél azért nyomasztóbb élményre számít az ember, ha börtönbe megy, ami beljebb kerülve nem is marad el. A táblát az utcáról nem látni, a bástyaszerű épület egy belső udvaron áll a börtön más épületrészei körében, magas kerítéssel övezve.
Ez Magyarország legrégibb, eredetileg is börtönnek épült és ma is ekként használt, klasszicista épülete, amelyet 3-4 méter magas drótkerítés vesz körül. Pár lépcső vezet a masszív vaskapuhoz, fémes kattanással nyílik az elektromágneses zár. Odabent nem a töröttcserepes mozaikpadló, a döngő mágneses vasajtókat távirányítással kezelő őr, az alacsony boltíves folyosók, a rácsok vagy a helyenként kellemetlen ételszag ragadják meg a figyelmet, hanem a tekintetek.
Belépünk, négy szempár szegeződik ránk: szürke ruhás férfiak állnak kettes sorban, valahova készülnek az őket kísérő őrrel. Zavarba ejtően méregetnek, amint elhaladunk mellettük. A lépcsőfordulónál lévő rácsos kapu mögül is figyel néhány rab. Engedelmesen köszönnek. Érdeklődve néznek le ránk a körben futó lépcsőház felsőbb szintjeiről is. Kerülni kell a tekintetüket, biztos sejtik, hogy magunkban azt találgatjuk, melyikük mennyit kapott és miért.
A képre kattintva galéria nyílik
G. István például négy évet, betörésért, de erről nem szeretne beszélni az alig háromszor három méteres zárkában, amelyet egy társával oszt meg. A szobában elvileg három embernek van hely, legalábbis három ágy van - az egyik emeletes. Az eredetileg 168 egyszemélyes zárkával épült börtönben néha 400 elítéltet is őriznek. A három fekhely mellett három kisebb szekrény, egy asztal, egy függönnyel leválasztható vécé, mosdó a berendezés - mind nyomasztóan közel egymáshoz.
"A tévét kapcsolja ki!" "Azt a naptárt vegye le" - szól rá kísérőnk ellentmondáshoz nem szokott hangon, amikor belépünk. A tévé elnémul, a lenge öltözetű nők képei engedelmesen a szürke szekrénybe kerülnek. István négy év kilenc napot töltött börtönben, de először nyolc napot mond. "Ja, de volt közben egy szökőév is" - javítja ki magát vigyorogva. Hétfőn szabadul.
"Térválasztó" volt a büntetés - mondja -, "nem kellett volna ennyi". Szerinte ő a börtönviseltek közül ahhoz a kisebb csoporthoz tartozik (tíz közül kettő - mondja), akit tényleg jobbá tett a büntetés. "Felébresztett, hogy mire figyeljek oda." Hogy mennyire fontos a család, a szabadság. "Akkor nyitom ki a hűtőt, amikor akarom." Szabadon az első dolga az lesz, hogy befekszik a kádba.
Istvánnak három gyereke van, a legkisebbet csak kétszer látta, amikor jutalomszabadságra hazamehetett. A kisfiú börtönbe vonulása után született, édesanyjával nincsenek már együtt. Egy évig várt rá, de nem akarta erőltetni, hogy kitartson mellette. Vissza akar állni dolgozni - eredetileg villanyszerelő. Szakmáját a börtönben is kamatoztatta, azt mondja, a börtön műhelyében végzett munkája "a rosszban egy kis jó", odafigyeltek rá, megbecsülték, amit csinált. Az utolsó napokban azonban már nem dolgozik, a szabadulásra vár. A szabadulózárka - ahol általában utolsó estéjüket töltik a rabok - tele van, ezért a saját zárkájában. "Az embernek már kint van az agya" - utal arra, hogy már alig várja, hogy kilépjen a kapun. "Még a megyébe se jövök vissza" - viccelődik.
"Neve? Született? Anyja neve?" - sorolja a kérdéseket a vékonydongájú büntetés-végrehajtási tiszt a börtön szabadulóhelyiségében. Hétfő hajnal van, István most kapja meg papírjait. Igazolványa nincsen (elfogása előtt öt évig "szaladós" volt, vagyis hamis iratokkal bujkált), szabadulópapírjával igazolhatja majd magát. A szoba ráccsal van kettéválasztva. Az egyik ajtaja az udvar felé nyílik, ahol maga a börtönépület áll, a rács másik oldalán nyíló ajtó a börtön szolgálati helyiségeinek otthont adó épület folyosójára vezet. Innen már csak tíz lépés a kijárat. "Aztán ne bűnözzön" - kukkant be egy arc a folyosóról: István műhelybeli főnöke búcsúzik.
"Még lesz két aláírás akkor." Nyílik a rács. Tíz lépés a kapuig. A kilépés csak egy zsilipkamrán keresztül lehetséges: ha az egyik ajtó nyitva maradt, a másik nem nyitható. A kapus - talán az újságíróknak is szóló drámai hatás kedvéért - hosszasan vizsgálja a papírokat a füstüveg mögött. "Neve? Született? Anyja neve?" - kérdezi. Végre mehetnénk, de nem nyílik a kijárati ajtó. Nyitva maradt a másik, becsukják. "Minden jót!" - búcsúzik István - itt nem szokás viszláttal köszönni.