Évszázadok tőzsdekrachjai

A világszerte mélyrepülő tőzsdéket látva, egyelőre nehéz eldönteni: válság jön, vagy csak időszakos korrekció. Egyesek már évekre temetik a tőkepiacokat, azonban még messze állunk az igazi nagy bukásoktól, amelyek annak idején egész országokat, sőt kontinenseket sodortak évekig tartó gazdasági válságba. Összegyűjtöttük az elmúlt évszázadok legnagyobb tőzsdei krachjait, bukásait, amelyek áttételesen befolyásolták a világtörténelmet.

A történelem legnagyobb és leghíresebb tőzsdeválsága az 1929-es nagy depresszió volt. A 20-as években hatalmas spekulatív fellendülés következett be Amerikában. Az emberek szívesebben fektették be pénzüket a tőzsdén, mint alacsony kamatot kínáló bankokban. Hogy minél több részvényt vásároljanak, sokan bankhitelt vettek fel.

A Wall Streeten 1929 szeptemberében tetőztek a részvényárak, a befektetők arra vártak, hogy a szenátus elfogadjon egy vámtörvény-javaslatot. Amikor a szenátus végül módosítva fogadta el az indítványt, október 21-én 13 millió részvény cserélt gazdát. A New York-i tőzsde a "fekete csütörtökön", október 24-én a padlóra került. Vezető bankárok mentési kísérlete ellenére - erősen az ár fölött vettek nagy mennyiségű, a korban technológiai részvénynek számító, US Steel-papírt - a pénz menthetetlenül kifelé áramlott.

A hét végén a sajtó tovább szította a pánikot, ezért 1929. október 28-án, hétfőn a legtöbb befektető már menekülni szeretett volna. A tőzsdeindex egyetlen nap alatt 13 százalékot zuhant. Hoover elnök sem vétózta meg a vitatott tarifatörvényt, ezért kedden a tőzsde tovább zuhant. Kedden William C. Durrant és a Rockefellerek megpróbáltak bizalomnövelő vásárlásokkal úrrá lenni a válságon, de a befektetők már nem figyeltek rájuk: a "fekete kedden", október 29-én, az index újabb 12 százalékot zuhant: egy nap alatt 16,4 millió részvényt adtak el tulajdonosaik. A bankok, amelyek a részvényvásárlásokhoz hitelt biztosítottak, egymás után mentek csődbe, így a tőzsde összeomlása után, az amerikai bankrendszer is évekre tönkrement.

A válság Európába is átszivárgott: a 30-as éveket mindenhol a munkanélküliség és infláció jellemezte. Az amerikai válságon csak Franklin D. Roosevelt elnök tudott úrrá lenni, jelentős állami beavatkozás segítségével. Az I. világháború után nagy nehezen talpra álló, majd jelentősen fejlődő és erősödő német gazdaságot is megroppantotta a válság és az azt követő hiperinfláció. A gazdasági krízis miatt előre törtek a szélsőségek: Németországot végül Adolf Hitler és a náci párt vezette ki a gazdasági mélyrepülésből - egyenesen a II. világháborúba.

Földhöz vert kistigrisek

Ázsia '97-ben borult

A nagy várakozások miatti felfokozott optimizmus áldozata lett 1997-ben Délkelet-Ázsia. A térség, a "kistigrisek" hazája szippantotta fel a '90-es évek folyamán a fejlődő országokba fektetett tőke több mint felét. A délkelet-ázsiai országok magas GDP-növekedési rátája (évi 8-12 százalék) minden befektetőt elbűvölt. Az országok államkötvényei szintén igen vonzó, magas kamatot ígértek.

A válság akkor tört ki, amikor a Princeton egyetem professzora, Paul Krugman közzétett egy tanulmányt, amelyben kételyeit fejezte ki a kistigrisek növekedésével kapcsolatban. Krugman szerint a fejlődő délkelet-ázsiai országok termelését csak a tőkebefektetések indították be, ezért, ha a tőke kiáramlik, az országok összeomlanak.

A nemzetközi befektetők az 1994-es mexikói pesoválság miatt igen bizalmatlanná váltak a fejlődő országok piacaival szemben, ezért Krugman cikke igen érzékeny fülekre talált. Elkezdődött a tőkekiáramlás, ezzel egy időben pedig, spekulatív támadások indultak az országok valutái ellen. Az első ország, amelynek gazdasága összeomlott a nyomás alatt, Thaiföld volt, ezt követően sorra Malajzia, Indonézia, Dél-Korea, de a válság még a japán gazdaságot is megrázta.

A helyzet azóta stabilizálódott, azonban igen sokan hibáztatják a krízisért a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), amely bátorította a délkelet-ázsiai országok, megfelelő háttér nélküli "gyorsított kapitalizálódását", amely a legtöbb esetben azt jelentette, hogy a kormányzatok monetáris politikájukat a tőkefelszívásnak rendelték alá - gyakorlatilag mindent egy lapra téve fel. A krízisből aztán az IMF csak szigorú strukturális reformokért cserébe volt hajlandó mentőövet dobni Délkelet-Ázsiának: a hitelek fejében, neoliberális elvek szerint kellett átszabni a gazdaságot.

A dotcom-svindli

A legutolsó nagy tőzsdei lufi a dotcom-buborék volt. A '90-es évek végén az internet robbanásszerű fejlődésével a tőzsdén új, online üzlettel foglalkozó cégek részvényei tűntek fel. A legtöbb esetben fiatal technológiai fejlesztők adták el ötleteiket befektetőknek, akik a tőzsdén értékesítették tovább az újonnan alakult, szépreményű cégek papírjait.

A cégek közül azonban igen sok nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: papírjaik ugyan már többszörös áron forogtak a tőzsdén, a társaságok azonban jelentős veszteségeket szenvedtek. A dotcom-buborék végül 2000-2001 fordulóján durrant ki. Bebizonyosodott, hogy az új piacra alapított cégeknek nem elég, hogy - nagy veszteségek mellett - monopolizálják az online piac egyes szektorait, ugyanis a veszteségek miatt, a befektetők egy idő után kihátráltak a piacról.

A dotcom-lufiban részt vevő cégek közül kevés élte túl az ezredfordulót: a legtöbb csődbe ment, a többiek nagy média-konglomerátumokba olvadtak be, és ma már hagyományos üzleti modellt követve termelnek profitot.

Barsi Szabó Gergely