Till Attila: Műanyag az egész

Vágólapra másolva!
Till Attiláról eddig azt tudtuk, hogy mindig pörög, hadonászik, egy szórakoztató személyiség, aki még a legcikibb tévéműsorokat is képes szinte elviselhetővé tenni. Most az is kiderült róla, hogy egy ösztönösen tehetséges filmrendező. A magát vásári bohócként aposztrofáló multitalentum mesélt nekünk Pánik című első filmjéről, homoszexuális rendőrökről, Bánsági Ildikó vibrátoráról, westernfilmek iránti rajongásáról, valamint arról, hogy a nők a szerelmeiken keresztül emlékeznek a múltra. Csütörtök óta fut a mozikban a Pánik, aki már rég lemondott a magyar filmről, az is nézze meg!
Vágólapra másolva!

- Amikor először lehetett hallani a Pánik-ról, mindig Woody Allen és Pedro Almodóvar nevét említették...

- Egyikük filmjeire sem hasonlít, de én indítottam el ezt a dolgot, és most már szeretném megszüntetni. A két név megemlítésével azt próbáltam elmagyarázni, hogy lehet egy vígjáték vicces és közben komoly is. Mert a Woody Allen filmek hogy működnek: nagyon szomorú karakterek, vicces szituációk. Az Annie Hall is vígjáték, de közben nagyon szomorú, egy sikertelen szerelem története. Almodóvárnál is ugyanerről van szó, gyors váltások vannak. De mondok más példát: a koreai Bosszú-trilógia. Ott is van egy komoly dolog, egy megható dolog és aztán azonnal humor. Az én agyam ugyanígy jár. Nekem azért fontosak ezek az emberek, mert hasonlóképpen mozog az agyam.

A film vizualitására meg azt mondják, hogy tarantinós. Ez a legnagyobb hülyeség, az emberek elfelejtik a régi nagy western filmeket. Én Sergio Leonés vagyok. Ha oldalról mutatnak egy nőt, az nem tarantinós, az western. A Pánik egy női film, vegyítve egy westernfilm nyelvezetével. De minden felsorolt nagy rendező nevét elhagyhatjuk. Láttad a filmet, meg tudod erősíteni, nem hasonlít senkiére sem. Magyarosabb. Vannak, akik nem szeretik, nem jut el hozzájuk semmilyen szálon, és a negatív kritikákban arra hivatkoznak, hogy semmi mást nem csináltam, mint jól összelopkodtam egy Almodóvár meg egy Woody Allen-film elemeit, amit kikérek magamnak. Micsoda hülyeség! Nem szoktam lopni.

- Hogyan választottad ki a szereplőket?

- Bánsági Ildikó, Thúróczy Szabolcs és Schell Judit volt az alap. Tudtam, hogy ők mindenféleképpen benne lesznek. És akkor a Bánsági hozta Egri Mártit, Egri Márti hozta Gubík Ágit, mert ők együtt voltak Szolnokon. Thúroczy hozta Kovács Lehelt, mert együtt játszottak Hajdu Szabolcsnál az Off Hollywood-ban és nagyon összehaverkodtak. És persze voltak nekem is ötleteim, mindig bekerültek egy kalapba ezek az ajánlatok és minden szerepre volt válogatás. Elég szigorúan vettem, hosszan készültünk. Nagyon fontosnak tartom az ilyen típusú előkészületeket. Gubík Ági is mondta, hogy ez élete leghosszabb szereplőválogatása volt. Nagyon csodálkozott, pedig ő is egy rutinos színésznő, remek szlovák filmekben játszott. De én mondtam neki, hogy látni akarom, hogy mik a végpontjai. Nehogy kiderüljön, hogy nem tud többet. Egy kezdő bájával estem neki ennek a munkának, és nagyon vicces volt, hogy az ember tényleg az első filmjénél tanul meg mindent. Például most tanultam meg azt is, hogy a casting a legfontosabb, a castinggal a rendező megpecsételi a filmje sorsát. Nagyon örülök annak, hogy ha kicsit is bizonytalan voltam bárkiben, akkor azt inkább nem választottam be. A szereplők kiválasztásában semmifajta kompromisszumot nem kötöttem, itt minden úgy van, ahogy nekem a legjobban tetszik. Döbbenetes, hogy már ott el lehet rontani egy filmet. Például, ha nem tartom be az alapkoncepciómat, hogy ismert és kevésbé ismert színészeket keverek, már rossz lett volna. Állandóan megkérdezik tőlem, hogy hogy mertem bevállalni Gubík Ágit, pedig számomra ez természetes. Miért kéne mindig ugyanazoknak a színészeknek szerepelni a magyar filmekben, és miért kéne mindenkinek mindig ugyanazt játszani?! Miért nem játszhat Schell Judit karaktert? Miért nem lehet Bánsági nagymama helyett jó nő? Számomra nagyon fontos, hogy én használtam Gubíkot először filmben, mert az ilyesmire büszke az ember.

Nézd meg a Pánik előzetesét!


- Hol találtad azt az ürgét, aki Kiril helyett szakít Zsuzsival?

- Egy statiszta volt, Eck Kálmánnak hívják. Készítettünk a gyártási pályázathoz fotókat, és Kolovratnik Krisztián mellé kellett ez az Alex, a statiszták közül arc alapján kiválasztottam ezt a fickót. Aztán annyira megtetszett a fotón, hogy, hiába castingoltam, hiába néztem meg színészeket, nem tudtam szabadulni tőle. Tudtam, hogy ő nem tud beszélni, ez külön vonzott benne. Megkértem, hogy jöjjön el és mondja el a szöveget. Eljött, Juhász Imi operatőrrel felvettük, és az a casting nagyon érdekes, mert remeg a kamera, annyira röhög Imi. Mert Kálmán, ugye, nem színész: raccsol, dadog, nem tud beszélni, máshol vesz levegőt, mint a normális emberek, és annyira izgul, hogy elmegy a hangja. Amikor később élesben vettük fel a jelenetét, kiderült, hogy éles szituációban nem tudja elmondani a szöveget. Amit a filmben látunk, hatszáztizenkilenc felvételből van összevágva, majdnem mondatonként. De én szeretem, mert ez is egy szabálytalanság: bejön egy amatőr szereplő. Mindig szerettem, mondjuk Jeles András filmjeiben is, az amatőröket. A magyar filmben erős hagyományuk van. De nem kisrealista filmet csináltam, ez egy műfilm, műanyag az egész, tehát mindene valahol...

- Stilizált?

- Stilizált is, de minden olyan műanyag.

- Elemelt. Egy saját világot teremt.

- Igen. Engem valahogy mindig az érdekel a művészetben, hogy ha valami olyasmit csinál, ami egyáltalán nincs körülöttünk. Az a fajta filmezés nem érdekel, ami nagyon hasonlítani akar a valóságra.

- Úgy érzem, ebben a filmben nem volt túl erős a produceri ráhatás...

- Nem. Magyarországon nincs erőskezű producer, itt a filmek a rendezőből indulnak ki, és a producerek megvalósítják és kezelik a filmeket. Nincs olyan típusú filmezés, mint Amerikában, ahol a producer vásárol magának forgatókönyvet, vásárol hozzá rendezőt és színészeket, piacra dobja a filmet és a teljes haszon az övé. Itt a rendezők különböző forgatókönyvekkel császkálnak a városban és mutogatják. Előbb-utóbb valakit be lehet rá hülyíteni, de azért ez annyira nem jó bolt. Különösebben bevétel például nincs.


- Tök jó kocsija volt a főhősnőnek.

- Az egy harmincéves sportmerci. Ágh Marci díszlettervezőé volt, mindig csodáltuk azt az autót. Egy picit fáztam az ötlettől, mert ebben is van valami trendiség. Újra divatos régi sportautóval járni. Ismerek olyan gazdag embereket, akiknek van régi Ferrarijuk, régi Volvójuk, régi Jaguárjuk stb. Először azt akartuk, hogy egy Porschés csaj legyen: lehessen érezni, hogy ez egy jó csaj, de nem találtuk meg azt a típust, amit kerestünk. Egy filmben az autó nem feltétlenül közlekedési eszköz, hanem egy erős jel. De aztán arra gondoltam, hogy úgyis ilyen trendi fejek ezek a PR igazgatók, jó ez így. Egyébként nagyon vonzott, hogy egy olyan főhősöm legyen, aki bizonyos értelemben antihős. Nem szoktak filmekbe multinacionális cég PR igazgatóját választani főhősnek, mert mindig gengszterek, rendőrök és nem tudom mik szerepelnek, mert azoknak izgalmasabb az életük. Pont az vonzott benne, hogy ilyen emberekkel van tele a környezetem - mert én azért óhatatlanul sok ilyen yuppi és irodai ember között mozgok, maga a TV2 is egy ilyen közeg. De azt hiszem a tipikus csapdákat jól kikerüljük a filmben. Szászi Zsuzsival (a Pánik forgatókönyvének társírója - a szerk.) hosszan beszélgettünk arról, hogy vajon mennyire kell megmutatnunk a munkahelyét, ahol ő tönkrement. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy hagyjuk már. Nem muszáj mindent agyonmagyarázni.

- Úgy emlékszem csak két jelenet játszódott a munkahelyén: egy meeting és az, amikor rakja be a kaját a mikróba.

- Na, az eredeti helyszín. A mikrosütők egy az egyben így vannak az ERSTE Bank székházban.

- Az jó nyomasztónak tűnt.

- Nekem semmi nyomasztó nincs benne, inkább tetszik. Engem nem zavar, hogy több ezer ember egyszerre kiszállított ételt melegít. Valahogy nekem ez a jövővel is összefügg. Miért kéne bográcsban főzni, mint régen a betyárok? Hol vannak már azok az idők?

- Nem lehet, hogy romanticizálod, mert nem ebben élsz?

- Szoktam én otthon mikróban melegíteni. Elfogadom, hogy ilyen korban élünk. Nagy történelemrajongó vagyok, de mégsem vágyom soha vissza a múltba, inkább előre. Ha valamit sajnálok, az inkább az, hogy nem élhetek majd itt száz év múlva. Tök jó lenne.