A filmdal halála

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt az olyan nyári filmeknek, mint a Vasember, a Wanted vagy A hihetetlen Hulk, biztos, hogy lett volna egy főcímdala, ami éjjel-nappal dől a zenetévékből, hogy fejünkbe vésse: ezt a filmet látni kell! A megváltozott marketingstratégiáknak köszönhetően a filmdaloknak befellegzett, így munka nélkül maradt Celine Dion és Bryan Adams. Utánajárunk a tendencia tündöklésének és bukásának az I Will Always Love You-tól a Nagy utazásig.

Itthon is hamar kapcsoltak a zenészek, és inkább feledkezzünk meg azokról a Filmslágerek magyarul című vásári kazettákról, amelyeken Szulák Andrea, Gergely Róbert és társaik búgtak el teljesen random filmdalklasszikusokat, de 1993-ra már nekünk is volt minden generációt meghódító, örökzöldnek ígérkező betétdalunk: a Sose halunk meg!-hez íródott Nagy utazás azóta sem hiányozhat egyetlen lagzi vagy halotti tor repertoárjából sem. Hasonlóképp nem volt tíz éve egyetemi pincebuli a Kicsit szomorkás a hangulatom... kezdetű Kispál-nóta nélkül, bár Tímár Péter 1997-es retrósikere inkább a Ponyvaregény-Trainspotting-Alul semmi-Juno típusú klasszikus, amelynek az egész soundtrack-albuma kötelező.

Kispál és a Borz: Kicsit szomorkás a hangulatom...

Időközben az Egyesült Államokban pontosan a Ponyvaregény vagy az Ó testvér, merre visz az utad! mutattak rá, hogy nem feltétlenül a nyálas filmballadákkal lehet csak óriási sikert elérni, sőt egy Celine Dion vagy Whitney Houston dal talán éppen annyi embert ijeszt el egy filmtől, mint amennyit meghódít. A producerek ezért próbáltak menőbb előadókhoz fordulni; egyre több megrendelést kapott a U2 (Mindörökké Batman, Mission: Impossible), bepalizták Jamiroquait (Godzilla), Az Angyal és a Blade soundtrackjénél pedig egyenesen techno-irányba tolódott a helyzet. Nagyjából az ezredforduló környékén a popzenét egyébként is felfalta az R'nB és a hip-hop, így nem volt meglepő az sem, hogy a Charlie angyalai-hoz már a Destiny's Child-os csajok trilláztak, Coolio Gangsta's Paradise-a elvitt a hátán egy teljesen közepes filmet (Veszélyes kölykök), Eminem saját filmjéhez készített dala (Lose Yourself - 8 mérföld) pedig Oscar-díjat nyert.

Eminem: Lose Yourself

Jerry Bruckenheimernek az Armageddon után még volt egy-két próbálkozása a nyári popbuster felélesztésére (pl. LeAnn Rimes: Can't Fight The Moonlight - Sakáltanya), de sokatmondó, hogy az általa finanszírozott A Karib-tenger kalózai-nak már nem volt betétdala, pedig az pontosan az a típusú sikerfilm, aminek 1995-ben lett volna - tengerrel, vitorlákkal és Keira Knightley szélfútta hajával. A műfaj halála egyébként leginkább abban a jelenségben keresendő, hogy a zenetévéket felváltotta az internet; a YouTube-on bárki megtekinthet filmrészleteket és előzeteseket, míg az MTV-n jó ha két valóságshow között lenyomnak 1-2 klipet. Míg a nyolcvanas években 19 filmdal jutott el a Billboard kislemezlista csúcsáig, addig a 2000-es években mindössze három.

Fergie: Labels or Love

Az idei nyári kasszafúrók már nem alkalmazzák a popbuster fegyverét, nincs Indy 4-dal, Hulk-induló vagy az előző sorozathoz hasonlóan Batman-nóta. Az egyetlen 2008-as blockbuster, ami megpróbálkozott a zenei reklámmal, az a Szex és New York, de a romantikus csajfilmek legszebb hagyományai szerint nem Norah Jonest vagy Alanis Morissette-et kérték fel egy ártalmatlan kávéházi melódia megírására, hanem az egyébként sem épp kellemes hangfekvéséről (vagy tizenöt év feletti rajongóbázisáról) híres Fergie-t. A Labels or Love című csúfondáros végeredményhez képest a Bridget Jones-féle Geri Halliwell-nóta a világ legjobb száma - nem csoda, hogy nem is készítettek videoklipet a Szex és New York tévéfőcímét hip-hopposító förmedvényhez.

Glen Hansard & Marketa Irglova: Falling Slowly

Nálunk pont nyárra (június 12.) esik viszont a tavalyi év legszebb filmzenés sikersztorijának bemutatója, az Egyszer egy parányi költségvetésű ír szerelemprojekt, amelyben egy utcai zenész srác és egy cseh bevándorlólány dumálgatnak és zenélgetnek együtt az életről - ellenállhatatlanul. A popbusterek koporsószögét jelentheti, hogy idén nagy meglepetésre az Egyszer főcímdala (Falling Slowly) nyerte el a legjobb filmzenének járó Oscart, márpedig ez az a dal, ami mindenben ellentéte az itt két oldalon taglalt műfajnak: elengedhetetlen része a filmnek, üzleti számításoktól mentes és őszinte.