Álmodik az álomgyár

Mi történik, ha Hitchcock Dalíval karöltve álmodik, és ha Michel Gondry óriásöklöt ragaszt főszereplője karjára? Hogy tud Jeff Bridges ájultan tekézni és Steve Buscemi alvás közben filmet forgatni? És vajon az egészen apró férfi hogyan elégítette ki alvó kedvesét? A múlt héten mozikba került Az álom tudománya című film apropóján utat mutatunk az álomjelenetek erotikus vágyakkal, szürreális fantáziákkal és szorongásokkal teli birodalmában.

Csapnivaló (Living in Oblivion, 1995)
Rendező: Tom DiCillo
Főszereplők: Steve Buscemi, Catherine Keener, Dermot Mulroney, James LeGros

Ha még nem láttad a filmet, akkor ne olvasd ezt el, mert lelőjük a poént: a Csapnivaló szinte végig álom. Az első félórában egy kisköltségvetésű film stábja küzd azért, hogy összejöjjön az áhított jelenet, a forgatást fekete-fehérben látjuk, a filmbeli filmet színesben. Aztán megszólal a vekker, és kiderül, hogy az egészet csak a rendező álmodta a forgatást megelőző éjszakán. (Tom DiCillo a DVD-kiadás audiokommentárjában elmondja, hogy ez az ötlet saját élményén alapul, számtalanszor megesett vele, hogy egy fárasztó forgatási nap után lefeküdt, és ahelyett, hogy kipihente volna magát, egész éjjel filmet forgatott álmában.) A második félórában megfordul a látvány: a forgatás színes, a csöpögős szerelmi jelenet, amit a filmbeli stáb forgat, fekete-fehér. Egy óránál kiderül, hogy amit most láttunk, az a főszereplőnő álma volt. Az utolsó félóra végre az élet, most viszont egy álomjelenet felvétele zajlik.

A film akkor is működne és sokat elmondana a filmgyártás fáradságos folyamatáról, ha DiCillo nem adta volna hozzá a plusz réteget az álmokkal, de így a felszínen zajló, humorosan tálalt szerencsétlenkedésen túl picit belelátunk a rendező szubjektív élményébe is. A filmkészítés evidens, de egyedien tálalt szimbóluma az álmodás, az eredeti cím - amely magyarul annyit tesz: Feledésben élni - is a forgatás valóságot kizáró, módosult tudatállapothoz hasonló jellegére utal. Kiderül az is, hogy milyen fontos, hogy az álom kollektív legyen, mert ha a stáb tagjai mást és mást álmodnak, soha nem lesz az egészből semmi. Azzal, hogy mindig csak utólag tudjuk meg, hogy amit eddig láttunk, nem is a "valóság", hanem csak álom, a rendező metaüzenetet közvetít: látjátok, így szippantalak be titeket az álmomba, és ti elhiszitek, hogy ez tényleg van, amíg az orrotokra nem koppintok.

Nézd meg a Csapnivaló-ból ezt a nyúlfarknyi részletet, amelyben éppen a főhősnő/a filmbeli film főszereplőnője (Catherine Keener) álmában vagyunk: