Ungarische Dorka

Gryllus Dorkát az utóbbi két évben csak futólag lehetett látni Magyarországon. Látogató lett otthon, amíg Berlinben új életet és új karriert kezdett. Most, hogy mindkettő beállt egy stabilnak látszó pályára, hajlandó elmesélni, milyen volt eljutni idáig. Annyit előre elmondhatunk: hosszú és göröngyös, de megéri végighallgatni! Nem mesélte még másnak.

- Miért, mi történt veled Kaposváron?

- Először is tanultam színészetet. Aztán meg jó ízlést, és emberi tartást. Ott engem neveltek.

- Nem voltak előítéleteik veled szemben?

- De voltak, persze, hiszen a társulatból alig két ember látott előtte színpadon. Az első kaposvári élményem, hogy megérkezem a bőröndökkel valamikor éjszaka, forgatás után, ott épp évadnyitó buli van, lemegyek a büfébe, és egy alkalmazott, kissé ittas állapotban rámront: "És Te most mit képzelsz, hogy Te vagy a Gryllus Dorka, és máris jó színésznő vagy, vagy mi?!" Úgyhogy én akkor rögtön zokogva fel is menekültem a színészházban a szobámba. De aztán valahogy elkezdődött az évad, és én azt éreztem, hogy olyan rendezők, mint Ascher Tamás és Babarczy László - odafigyelnek rám, tudják, hogy kezdő vagyok, hogy mennyit bízhatnak rám. Ha kellett, éjjel-nappal próbáltak velem egy jelenetet, hiszen egy kezdő színésznek még nincs arra technikája, hogy hogyan oldjon meg egyedül valamit. Aztán jöttek a kicsivel nagyobb feladatok és ha tudták is, ez még nem fog menni, azt mondták, arra jó lesz, hogy tágítsa a határaimat. Ma már látom, hogy ez mennyire ritka. Mekkora szerencse, hogy én bekerültem egy helyre, ahol nem skatulyába raktak és használtak, hanem kifejezetten a színészi fejlődésemen dolgoztak.

- És ezzel párhuzamosan te - szinte egyedüliként Kaposváron - folyamatosan forgattál.

- Azt nem mondhatnám, hogy egyedüliként. Az úgy volt, hogy a Szomorú vasárnap (nemzetközi koprodukció, nagy siker, amiben Marozsán Erika mellett, Gryllus Dorka is szerepet kapott - a szerk.) rendezője, Rolf Schüber két évvel később felhívott, és főszerepet ajánlott egy német tévéfilmben. És akkor láttam, hogy itt, Németországban vannak színészek, akik folyamatosan csak forgatnak. Én pedig otthon, akkor már 5 évvel az Érzékek iskolája után, pont egy olyan szakaszban voltam, amikor a filmesek nem akartak velem dolgozni. Mert ha Magyarországon valaki két filmben főszerepet játszik, akkor már pont unják a pofáját. Éreztem, hogy nem érdeklem a filmrendezőket, unalmas vagyok, sztárocska vagyok, nem színésznő, amit Kaposváron csináltam, az nem jutott el hozzájuk, csak az, hogy kivel élek együtt és mit főz nekem a nagymamám. Itt, Németországban viszont új voltam, tehát nyilvánvalóan még érdekes.

Szomorú vasárnap

- Akkor már tudtál németül?

- Nem, a szöveget kazettáról tanultam meg, és volt, aki mellette még segített. És láttam, hogy itt létezik olyan, hogy filmszínész, míg otthon ilyen nincsen. Mint ahogy bálnavadász sincsen.

- És te valójában mindig is csak filmszínésznő szerettél volna lenni?

- Egyszer, még nagyon fiatalon kimentem egy forgatásra, hogy meglátogassam egy ismerősömet. Ez Tarr Béla Sátántangó című filmjének a forgatása volt, és én ott egyszerűen azt éreztem, hogy Úristen, én pont ezt szeretném, ezt akarom csinálni. Ezen nincs mit magyarázni. Előtte nagyon sokszor voltam színházban, hiszen az anyukám rendező, nagyon izgalmas volt, tetszett, de igazából a film volt, amire egyszerűen rákattantam. Ez kicsit olyan, mint a családod, meg a szerelmed. A színház a családom, a film a szerelmem. És amikor nem forgathattam otthon, úgy éreztem, hogy megkattanok. Egy évben 5 nap forgatás az semmi. Én egy évben 100 napot akartam forgatni.

Dallas Pashamende

- Mégis sokáig nem döntötted el, hogy elmész Magyarországról. Egészen addig, míg volt színházad, ahol játsszál.

- Igen, meg ugye magánéletem... Sokáig tartott, míg ezt a döntést meg tudtam hozni. De előtte már beszéltem erről Babarczy Lászlóval, a kaposvári színház igazgatójával, hogy mi lenne, ha néha kicsit elmennék, németül tanulnék, kint forgatnék... tehát ő tudta, hogy vívódom. És amikor jött a felkérés a Dallas Pashamende főszerepére, talán azt érezte, hogy neki kell rákényszerítenie engem egy döntésre, mert én ezt a döntést magamtól, évek óta nem hozom meg. És akkor azt mondta: vagy a film, vagy a színház. És én elvállaltam a filmet. Mire pedig befejeztem, nem volt sem színházam, sem magánéletem.